Lehet, hogy az amit most mondok sok embert felháborít, de egyáltalán nem érdekelnek az unokáim – meséli Mária, a barátnőjének.
Két unokám van, de nem tudom megmagyarázni azt, hogy miért nem érzek semmit sem irántuk. Lehet a menyem miatt van így, ő nagyon ridegen viselkedik velünk, eléggé ravasz is. Felajánlotta, hogy cseréljünk lakást. Nekünk négyszobás lakásunk van, nekik pedig kétszobás.
– Okos, talpraesett nő, mondta a barátnőm.
– Igen, így van, de én megmondtam neki, hogy nekünk nincsenek ilyen terveink. Amikor a menyem meghallotta ezt akkor azzal kezdett el fenyegetni, hogy nem fogja engedni, hogy lássuk az unokákat, biztos volt abban, hogy ezzel a kijelentésével megijeszt minket.
Az ő véleménye az, hogy mi oda kell ajándékozzuk nekik a lakásunkat, azért, hogy ő megengedje, hogy lássuk az unokákat. A végén úgy döntöttem, hogy ritkán akarom látni őket. Nagyon elegem lett az ordítozásukból és abból a rendetlenségből ami náluk van.
Csak ünnepek alkalmával találkozunk, hogy őszinte legyek nekem elég is.
– De, hát ők a fiad gyerekei, nem?
– De igen, a gyerekeimet nagyon szeretem, még most is emlékszem, hogyan neveltem őket, mennyi időt töltöttünk együtt, viszont a mások gyerekei soha nem érdekeltek, még a rokonaink gyerekei sem. Most próbálom egyre jobban távol tartani magam az unokáimtól, nem akarom elhinni, hogy ők a mieink, inkább azt gondolom, hogy a menyemé. Lehet, hogy nem kéne beszélnem erről, de ez van és nem tudok semmit tenni ellenne.