Kik is vagyunk mi? Kedves, szép, stílusos, mosolygós emberek, akiknek minden megadatott ahhoz, hogy boldogan éljenek, megvehetünk mindent amit csak szeretnénk, nem szenvedünk hiányt semmiben, nem úgy mint a múltbéli generációk.
Mindezek mellett mégsem tudunk örülni, nem látjuk a lényeget és nem vagyunk boldogok. Mi vagyunk az a generáció, aki örökké rohan. Állandóan siettünk, szaladunk valahová, sok esetben értelmetlenül. Sokat akarunk, de nem erőltetjük meg magunkat azért, hogy megtartsunk valamit. Sajnos azt hisszük, hogy mindent megérdemlünk és cserébe nem kötelező adni semmit. Szeretjük a kalandot, a szórakozást, de nem tudjuk hol a határ, túlzásokba esünk, a lelkünk üres. Megvagyunk győződve róla, hogy jogunk van elfogadni az emberek segítségét és nem kell megköszönnünk azt, hogy mellettünk voltak a nehéz időkben.
Eldobjuk a megmaradt ételt, nem gondolva azokra az emberekre akik bármit megadnának egy darab kenyérért. Az iskolából lógunk órákról, hogy ne kelljen megerőltetnünk az agyunkat, pedig sok gyerek szeretne a helyünkben lenni, hogy tanulhasson. Használjuk a vizet töménytelen mennyiségben, közben van olyan hely ahol rengeteg ember szomjan hal. Nem látogatjuk édesanyánkat, csúnyán válaszolunk neki és nem gondolkodunk el azon, hogy van olyan ember aki bármit megtenne azért, hogy legyen édesanyja. Vitatkozunk, megsértjük a családtagjainkat és nem is bánjuk meg, nem kérünk bocsánatot a viselkedésünkért.
Kik vagyunk mi? Mi az a generáció vagyunk aki nem tudja értékelni azt amije van: a családtól kezdve, a csapból folyó meleg vízig. Nem tudjuk értékelni a szépet és a családunkat, pedig ők azok akik szeretnek minket. Azt gondoljuk, hogy rengeteg időnk van, de nem tudjuk mi lesz holnap velünk és a szeretteinkkel. Ezek vagyunk mi, az a generáció aki nem veszi észre a fantasztikus dolgokat maga körül, mert vakon tekint a világba. Nem halljuk meg a kedves szavakat, mert olyanok vagyunk mint aki süket. Mi az egoisták. Mi lenne, ha megváltoznánk? Ha jobban figyelnénk a családunkra, ha többet törődnénk idős szüleinkkel, ha értékelnénk azt amink van, ahelyett, hogy folyton azt hajszoljuk amink lehetne.