A nagymamákra mindig szívesen gondolunk és emlékezünk, ők azok akik finomabbnál finomabb süteményeket készítettek nekünk és soha senki sem kérdezte meg tőlük, hogy mennyi cukrot tettek a sütibe.
A nagymamák akik tejberizst főztek nekünk, egy csepp lekvárral a tetején, tojást sütöttek és tepertőt készítettek, szárazbab főzeléket pirított vöröshagymával, túrós, tejfölös tésztát, aludttejet kínáltak nekünk. Házi túrót és kerti paradicsomot adtak az étel mellé.
A nagymamák akik a téli vakációban reggelente forró teával és lekváros kenyérrel ébresztettek minket, míg ők a sparhelten főzték az ebédet. A legnagyobb hidegben tüzet raktak, az udvaron mindig ott volt a hatalmas farakás.
A nagymamák akik soha nem panaszkodtak azért, mert már nem tudták, hogy mit főzzenek. Mindig olyan ízletes ételeket készítettek, amelyeket a mai szakácsok is megirigyelhetnének. Ha mégis ritkán előfordult, hogy már nem tudták mit főzzenek, akkor kimentek a kertbe és a kötényükbe zöldbabot, répát, hagymát, paprikát, paradicsomot hoztak be és főztek egy finom levest.
Senki nem kérdezte meg tőlük, azt hogy az ételben van-e elegendő fehérje, mert finom volt, mi szerettük, örültünk annak, hogy egészségesek vagyunk és tudunk enni. A csodálatos nagymamák, akik az ünnepekre mindig kalácsot és friss kenyeret sütöttek. Meg volt a saját receptjük, nem volt elektromos mérlegük, mint nekünk, sem robotgépük és mégis mindig finom volt a kalács amit sütöttek.
A nagymamák akik egész nap dolgoztak és soha nem volt szabadnapjuk, mert nem volt más megoldás. Szabad szombatjuk sem volt, de a vasárnap az szent volt és szabad. Akkor leültek, ilyenkor jöttek a rokonok látogatóba és beszélgetni, akiket a pincéből felhozott hideg borral és túrós süteménnyel kínáltak. Senki sem húzta az orrát azért, mert a sütemény porcukorral volt megszórva, és mindenki dicsérte a finomságot. Ezek a nagymamák nem hagyták el a falut, csak addig amíg meglátogatták a gyerekeket, vagy orvoshoz mentek.
Ezek az asszonyok akik mindig magukkal vittek bennünket, ha a mezőre mentek dolgozni, és akik veszekedtek velünk azért, hogy tanuljunk, hogy iskolázottak legyünk és ne kelljen kapálnunk. Ők azok akik mindig megpusziltak bennünket szeretettel és féltéssel. Magukhoz szorítottak örömükben, sokszor úgy éreztük, hogy el sem engednek többé.
Nagyon szeretlek benneteket mondták ők, mi meg a buták soha nem mondtuk azt nekik, hogy mi is szeretjük őket. Ezek az idegesítő nagymamák akik odatettek bennünket, hogy leszedjük a piros bogarakat a krumpli leveleiről, és mindig mondták, hogy ne együnk éretlen gyümölcsöt. Mi mindig meghallgattuk őket, de amikor nem látták olyankor ettünk egy kis zöld gyümölcsöt.
A nagymamák akkor is idegesítettek minket, amikor ebédelni hívtak, mert mi éppen akkor játszottunk a legjobban, a gumiból készült parittyával, vagy éppen más érdekes játékkal voltunk elfoglalva. A mi nagymamáink akik szépen bántak az állatokkal, még beszéltek is velük, mert nekik is van lelkük. Mindig elmondták nekünk, hogy kivétel nélkül minden állat hasonló az emberrel. Ők soha nem haragudtak azért, mert nem hívtuk fel őket sűrűbben telefonon.
Ezek a jóasszonyok akik, ha főztek egy fazék levest, akkor azt elosztották, mert mindig azt mondták, ahol egy ember eszik, ott jut még egynek, de mindig kettőnél többen ettek és még akkor is maradt az ételből.
Mindig csak az asztalnál ettek és szinte soha nem rágcsáltak az étkezések között, nem is kellett soha sem fogyókúrázniuk. A nagymamáink akik mindig azt mondták amikor kiléptünk a kapun, hogy vigyázzatok magatokra ott a városban, viselkedjetek ne nevettessetek ki minket és magatokat sem.
A nagymamáink akik a hagymát a tenyerükben szeletelték, nem azért mert nem volt vágódeszkájuk, hanem azért mert úgy könnyebb volt. Két, három mozdulatból belekerült a hagyma a levesbe és a paradicsomsalátába, sietni kellett, mert a család már a fából készült asztal mellett várta az ételt, kanállal a kezükben. Miután már mindenki megebédelt, nagymama előhozta a finom házi süteményt.
A mi nagymamáink a legdrágább kincsek! Jó lenne, ha néha eszünkbe jutnának a tőlük kapott tanácsok.
