Nagymamáink idejében még otthon sütötték a kenyeret, hétvégente a kicsi konyhában összegyűlt a család

A mi időnkben még más volt a világ, nagyanyáink a kenyeret még otthon sütötték. Akkoriban az emberek még segítettek egymásnak és nem is vártak érte hálát.

A kicsi falusi házakban nem volt luxus, de mégis mindenki boldog volt. A gyerekek kacagása hallatszott ki, nem pedig a veszekedés. Akkoriban volt idejük egymásra, a beszélgetésre. Mikor együtt voltak, egymásra figyeltek, meghallgatták, segítették egymást.

Akkoriban még összetartottak az emberek, a kaput jóformán nem is zártuk. A szomszédok is figyeltek egymásra, ha valakinek valami baja volt, nyugodtan átszólhatott.

A gyerekek hallgattak a felnőttekre, soha nem feleseltek, tudták, hogy amit a felnőtt mond, az úgy van. Minden csemete a felnőttek történeteit hallgatta, nem is volt akkoriban annál érdekesebb mese. A gyerekek mindig előre köszöntek a felnőtteknek, tudták mi a tisztelet.

A vasárnapi ebédeknél mindig összejött a család, a nagymama pici konyhájában sokan elfértek. Összeültek és nagyot beszélgettek, mindenki elmondta az örömét, bánatát. Húsleves nélkül elképzelhetetlen volt a hétvége.

Az asztalon nem volt mindig hús, de nem is hiányzott, az volt a fontos, hogy együtt a család. A téli estéken a sparhelteben krumpli sült, nem is kellett annál finomabb csemege. Ezt az ízt nem ismerik a mai gyerekek, akkoriban még a krumpli is más volt.

A mi időnkben hétvégente nem grilleztünk, hanem nyárson sütöttük a szalonnát. Ha a szomszédok gondoltak egyet, ők is átjöttek. Az asztalon volt minden, ami szem – szájnak ingere. A finom szalonnát hagymával, paradicsommal, paprikával ettük, minden a kertben termett.

A gyerekek akkoriban nem tudták mit jelent unatkozni. Kint játszottak, szaladgáltak.


Népszerűsíteni akarom a honlapomat, ezért élek a lehetőséggel és új cikket publikálok itt!