„Tudtad, hogy hová mész, nem?” Ez talán az a mondat, ami leginkább kihozza a sodrából az olyan zöldfülű, frissen diplomázott orvosokat, mint amilyen én magam is vagyok. Az utóbbi időkben rokonaim és barátaim irigylésre méltó szabályszerűséggel mondogatják a fentieket. És nem, nem panaszkodtam nekik a kemény tanulmányok miatt, vagy a közönséges orvos igencsak alacsonynak mondható fizetésére. Az egyetemi tanulmányaim végére mindezekkel tisztába lettem és tudtam jól annak a munkának a hátulütőit, melyben az elkövetkező éveimet terveztem tölteni. De bevallom, nem ismertem néhány dolgot, amikor elkezdtem praktizálni, de mint kiderült, ezeket azóta se vagyok képes megérteni.
Egy nyolcéves fiú kiugrik egy második emeleti lakás ablakán, mert „egy hang odabentről” azt mondja neki. Medencetörés, leszakadt lép, újraélesztés, többórás műtétek, hosszúra nyúló gyógyulási folyamat, csak címszavakban. Nyilvánvaló, hogy a fiú fogyatékos. Tudtak-e a szülők arról, hogy a gyermeküknek mentális problémái vannak? Ennek ellenére felügyelet nélkül hagyták a gyermeket? Többször is felajánlották nekik, hogy vizsgáltassák meg a gyermeket pszichiáterrel, de hát mit is értene ehhez egy szakember? „A fiunk csak hülyéskedett, ezért lenne szüksége egy pszichiáterre? A fiunk nem őrült meg! És egyébként is, nem tudtuk, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet!”
Egy hatvan éves férfi panaszkodik, hogy a karján tapasztalt „seb” sehogy sem akar begyógyulni. Ez a „sebecske” igazából addigra már egy hatalmas méretű fekéllyé nőtt, ami mindig fájt, néha a vér is szivárgott belőle, ami nyilván foltot hagyott a ruhán. Immáron harmadik éve… A félórányi, a „seb” onkológus általi kezelésének szükségességéről való győzködést a páciens csak egy erőltetett mosollyal nyugtázta, de arra, hogy a város másik felén lévő klinikára kellene mennie rögtön, kikerekedett az arca és ezt mondta: „Azt hittem, beugrom így műszak előtt, maguk adnak valami kenőcsöt, átkötözik a sebet és végeztünk is.” Megsértődve, hogy nem gyógyítottuk meg azonnal, becsapja az ajtót és elviharzik. Három évvel később felismertem ezt az embert az egyik kórház betegeként…
Ez a fiatal hölgy a kilenchónapos gyermekével körülbelül fél éven belül immáron második alkalommal a fekvőbetegellátó intézet „vendége”. A gyermek hydrocephalusban szenved. Más néven ezt vízfejűségnek nevezzük. A gyermek fejének mérete már egy futball labdáéval egyezik meg és a felvételeken kiválóan látszik az is, hogy az agykéreg gyakorlatilag eltűnt. Az egyik kolléga fásultan mondja el nekünk, „zöldfülűeknek”, hogy miként kérte, kérlelte az anyát fél évvel ezelőtt a műtét végrehajtására, de az megtagadta azt. Hogy miért? „Azt mondták, hogy így is, úgy is meg fog halni a gyermek, nem kellene még plusz fájdalmat okozni neki a műtéttel.” És hogy ki az a „mondták”? A szomszédasszony! Persze a szomszéd mindig többet tud, mint a többéves egyetemi képzést végzett gyermek-idegsebész…
Ennek a tízéves kislánynak az agyvelőgyulladása súlyos szövődményekkel járt: nem beszél, nem tud járni és nem tudja mozgatni a kezét, kontrollálatlan a vizelése. Az anya két évvel ezelőtt ismételten megtagadta a gyermek kórházi kezelését, most azért veszekedik a váróban tartózkodókkal, mert a lánya mindenféle hangra, akár a váró ajtajának nyikorgására is rohamot kap. Igen, felírtak a kislánynak görcsoldókat is, igen, elmagyarázták a szülőnek, mire való és hogyan hat, igen, azt is tudtára adták, hogy szükségszerű a szedése. De mégsem szedette be a kislányával. Hogy miért? „Mert nem tetszett az adagolása.”
Egy negyvenhárom éves nő már két hónapja van az égésplasztikai sebészeti osztályon. A bal vállát valószínűleg nem fogja tudni már sosem rendesen kihajlítani, testén az égés miatti pusztítás olyan nagy, hogy szinte felfoghatatlan, hogy saját maga próbálta majdnem öt napon keresztül kezelni önmagát. Nem hogy azonnal szakszerű segítségért fordult volna, de „annyira fájt, hogy nem igazán akart a kórházban feküdni és különben is, a kórház a házától messze van”. A kenőcsöt, amelyet néhány „kuruzsló” ajánlata alapján vásároltak, még tán most is használta volna, ha a rokonai időben észbe nem kapnak.
Azt hiszed, hogy az ilyen történetek csak ritkán esnek meg? Csak azokat írtam le, amelyekre a legjobban emlékszem. De őszintén! Az összes fent említett esetben, az orvosok (magam is tanúsíthatom, hiszen ott voltam személyesen is) részletesen, alaposan és érthetően elmagyarázták a betegek számára, illetve azok hozzátartozóinak, hogy mi az oka az állapotuknak, betegségüknek. Emellett ajánlottak megfelelő kezelési lehetőségeket is, illetve arra figyelmeztettek, (ismételten), hogy amennyiben elutasítják a kezelést, kockázatokkal és következményekkel kell szembenézniük. Igen, ami aztán ott volt! Próbáltunk meggyőzni, kérni, kérlelni, szinte könyörögni, különösen akkor, amikor a gyermekekről volt szó, mindhiába. És mindezt mindennemű durvaság, bizalmaskodás, érthetetlen szakmaiaskodás nélkül. A kezelés során a döntési pozícióban lévő összes ember felnőtt, képzett ember volt, akik a döntések meghozatalakor teljesen beszámítható állapotban voltak.
Időről időre, amikor szembesülök az emberi butasággal, az éretlenséggel, kizárólag a jó szerencsében reménykedéssel, az időnként felénk irányuló totális lenézéssel, az orvosi tanácsaink, biztonságot szolgáló intézkedéseink, józan gondolatmenetünk semmibe vételével, felteszem magamnak a kérdést: miért van az, hogy mindenki magasról tesz saját maga egészségére?
Miért te, a felnőtt ember jössz azzal a nevetséges kifogással, hogy „nem tudok menni (kezelésre, vizsgálatra), mert dolgozom”, vagy „túl messze lakom”, vagy „most más műszakban vagyok”. Mindezeket akkor, amikor az adott egyén egészségéről van szó. Pedig ismert közhely, hogy az egészség a legdrágább kincs.
Miért én, aki veled beszél baráti hangnemben, érdeklődöm aziránt, hogy mi a véleményed és mi a te javaslatod az adott betegség kezelését illetően, futok bele azokba a gúnyos mosolyokba az idősebb hölgyek részéről, kiegészítve az olyanokkal, mint „fiacskám, neked még sokat kell tanulnod, hogy engem kioktass”, vagy „hát ami a szívemet illeti azon az algopirin is segít, igaz-e”?
Miért van az, hogy az egészséges férfiak, meghallva, hogy urológiai vizsgálatra küldeném őket, vagy netalántán prosztatavizsgálatra, szemforgatva azt mondják, „ez alatta van az emberi méltóságomnak” vagy röhögnek, mint a tizenévesek (és akárcsak az első esetben, sehová sem hajlandóak elmenni)?
Miért nem követi senki az orvosi tanácsokat, amelyek ráadásul nem állnak sokból, csak három pontból, hogy aztán az elkövetkező hét során háromszor felhívjanak és kihívjanak, mert bár egyértelműen megtiltottam az alkoholfogyasztást, vagy a sülthúsok evését, „De hát doktor úr, ünnepek vannak, pont most ne ehetne azt az ember, amit szeretne?”
Miért van az, hogy a szomszédok tanácsai, (főleg a harmadik lépcsőházban lakó Erzsi néni kétes forrásból származó tanácsai) mindennemű ellenvetés, kétkedés nélkül nyitott fülekre találnak, de amikor én, a szakember próbálok valamit tanácsolni, akkor jönnek a kifogások, az értelmezhetetlen kritika, az odázások stb.
De az még talán a kisebb baj, hogy te, kedves beteg semmire sem értékeled az egészségedet. De odajöttök hozzám harmadszor, ötödször, tizedszer is, anélkül, hogy a felírtak közül akár csak egyet is betartottatok (beszedtetek) volna és patetikus arckifejezéssel neveztek minket „sintérnek”, emlegetitek a „hippokratészi esküt”, vagy mesélitek el a „fehérköpenyes bűnözők” drága személyetekkel történt találkozását.
Miért gondolja, várja el mindenki azt, hogy az orvosoknak kell a drága beteg egészsége felől aggódni, maga a beteg pedig élheti anélkül az életét, hogy egy szalmaszálnyit is tenne az egészségéért? Miért van ez, emberek?
