– Belefáradtam a családba, egyedül akarok élni, meg akarom érteni mi történik, szünetet akarok tartani a házasságunkban. – ezeket a szavakat mondta nekem a férjem egy napon.
9 éve vagyunk házasok, mind a ketten 40 évesek vagyunk, a kisfiunk 3 éves. Hat évig próbálkoztunk, hogy gyerekünk legyen, amikor végre terhes lettem, akkor a férjem sírt örömében. Amikor pedig a kórházból hazatértünk, a hálószobánk tele volt virágokkal úgy várt a férjem haza minket.
És most csak úgy egyszeriből belefáradt. Összepakolt anélkül, hogy a gyerek észrevenné, mert tudja, hogy a lábába kapaszkodna hogy ne menjen el. Közben párszor a konyhába is kiment a férjem bátorságot gyűjteni, egy – egy korty konyakot kortyolva.
Elment, én maradtam, a saját lakásomban laktam, legalább nem kellett attól félnem, hogy kitesznek a lakásból.
– Biztosan van valakije próbált a barátnőm meggyőzni, minden férfi ilyen, ne várj rá, menj és kérj gyerektartást. Nem tudom, hogy beadhatod-e a válópert mondta a barátnőm, miből fogsz élni míg a férjed csak éli a saját életét?
Nem volt kereseti forrásom, a férjem győzködésére, lemondtam a munkahelyemről azért, hogy a gyerekkel és a háztartással foglalkozzak. A férjem jól keres, mindig hazahozta a fizetését, anélkül hogy számon kérte volna, hová költöttem. Miután a férjem elpakolt munkahelyet kerestem magamnak.
Szerencsém volt találtam munkát, de a gyereket nem volt kire hagynom, mert nem volt hely az óvodában. A majdnem 70 éves anyám vigyázott rá. Ez idő alatt a férjem egyszer sem hívott fel telefonon, a gyerek felől sem érdeklődött.
Egy szép napon azonban minden világossá vált. A házasságunkban a szünet egy 25 év körüli sovány, magas nő miatt történt. A férjem és ő egy kávézó teraszán ültek amely közel volt az új munkahelyemhez. Csináltam egy fotót róluk a telefonommal, majd továbbmentem.
Az életem kezdett egyre jobbá válni, rájöttem, hogy jobban érzem magam a férjem nélkül, nyugodtabb volt a légkör a lakásban, nem kellett annyi mindent vásárolnom és olyan ételeket főznöm amit ő szeret, én pedig nem. Nem volt rendetlenség a lakásban, senki sem hajigálta össze – vissza a ruhákat.
Arra is rájöttem, hogy én már más vagyok, nem olyan vagyok mint amikor férjnél voltam. Mióta a férjem elment eltelt 8 hónap, ennyi idő alatt egyszer sem adott életjelt magáról, én pedig beadtam a válópert.
Két nappal a tárgyalás előtt megjelent a férjem virág és gyümölcs volt nála.
– Gondolkodtam és rájöttem, hogy szeretnék visszatérni – mondta ő.
– Én is gondolkodtam, meg szeretném kérdezni tőled azt, hogy mi a neve a szünetünknek? Kész vége, lapátra tett?
Megmutattam a férjemnek a fotót, amit róluk készítettem.
– Nem akarom, hogy visszatérj, gondolkodtam és megértettem azt, hogy jobban érzem magam nélküled.
Erre a férjem szemrehányóan azt mondta nekem, hogy egoista vagyok, nem gondolok arra, hogy a fiunk apa nélkül marad. Senkinek nem lesz szüksége rám, már 40 felett, egy férfi se akar elvenni egy ilyen idős nőt, gyerekkel.
– Én a fiamra gondoltam az elmúlt 8 hónap alatt is, amíg az apja csak saját magával foglalkozott. Azon gondolkodtam, hogy mit fogok enni adni a gyerekemnek és ki fog rá vigyázni amíg én dolgozom. Igen egoista vagyok, de bebizonyosodott, hogy ez jó dolog. Az pedig, hogy senkinek nincs szüksége rám 40 évesen, nem igaz. Nekem szükségem van magamra.
Bezártam az ajtót a férjem után és semmit nem bánok. Erőltetni fogom a válást, mert egy igazi kapcsolatban nincsenek szünetek, a miénk sajnos nem volt igazi.
