Egy ideje már nem dolgozom, így végre szabadidőm is van. A férjemmel mindketten otthon lehetünk. Két gyermekünk van, akik rögtön megörültek a hírnek, mondván így többet lehetek az unokákkal.
A lányomék pénteken el is hozták a két unokámat, hétvégén nálunk voltak. Nagyon szeretjük őket és amikor kell, örömmel vigyázunk is rájuk. A fiam hetente többször megkér, hogy menjek a gyerekekért az iskolába, legyek velük, amíg ők hazajönnek.
Lassan több dolgom van, mint amikor munkába jártam. Nem akarom megbántani a gyerekeimet, nagyon szeretem az unokáimat, de nem tudok négy gyerekre vigyázni, amikor csak akarják. Nyugdíjasként úgy gondoltam, végre lesz időm kertészkedni, sétálni, utazni. Most viszont minden nap valamelyik gyerekemnél vagyok és az unokákra vigyázok.
A férjemmel eldöntöttük, hogy elutazunk, hogy végre legyen időnk magunkra. Idősek vagyunk, ki tudja, meddig élünk, évtizedekig csak dolgoztunk, most végre szeretnénk pihenni. Mikor a gyerekeink meghallották, hogy hetekre elmegyünk, teljesen kiborultak.
Ki lesz most a gyerekekkel? Miért nem szóltatok hamarabb? Most ők mit csináljanak? A férjem csak annyit mondott, hogy amíg dolgoztam, addig is megoldották valahogy a gyerekeket. A lányom ekkor annyira megsértődött, hogy azóta nem is beszél velem. Ennek már legalább egy hete.
Mi úgy gondoltuk, hogy nyugdíjasként végre lesz időnk magunkra és a családra. Örömmel vigyázunk az unokákra, amikor időnk engedi, de nem minden nap. Szeretjük őket, ha baj van, számíthatnak ránk.
