Abban a korban élünk, amikor az emberek csak a fotókon mosolyognak, de a lelkük közben sír

Miért egyre ritkább a boldogság? Mert nem tudjuk meghatározni, mert a legtöbben közülünk azt választják, hogy a mások által megírt szabályok szerint éljenek. Vajon hány ember tudja teljes lelkéből azt kiabálni, hogy boldog vagyok, legyen az bármilyen napon, vagy bármilyen okból.

Mennyien közülünk találták meg a saját boldogságukat? Egyáltalán kerestük-e? Vajon hány ember tölt időt saját magával? Tudjuk-e egyáltalán mennyire fontos ez? Már kicsi korunktól kezdődően megtanítanak arra, hogyan éljük az életet, anya büszke lesz rád, ha orvos lesz belőled, de anya túlságosan elfoglalt, ezért nem ad időd neki arra, hogy megtalálja a saját útját, a saját munkáját.

A boldogtalan szülők boldogtalan gyerekeket nevelnek. Úgy tűnik mintha ez egy lázadás lenne a gyerekeik ellen azért mert az ő szüleik tévedtek velük kapcsolatban. Ezért hiányzik belőlük amit ők sem kaptak meg, ismétlődik a történelem. Egészen addig amíg valaki fel nem ébred és meg nem szakítja ezt a láncot. A nevelés addig jó amíg nem rontja el az egyediségünket, addig amíg jogunk van a saját akaratunkhoz.

Azt mondani, hogy NEM teljes lelkedből akkor amikor azt érzed, hogy az a valami nem tesz boldoggá. Ilyenkor bátran ki kell mondani a nemet, nem kell attól félni, hogy elszomorítjuk a másik embert, az a lényeg, hogy ne szomorítsuk el saját magunkat.

Jegyezzétek meg csak a bátor emberek boldogok. Sokan közülünk összekeverik a beteljesedést a boldogsággal. Egy boldog ember nem muszáj beteljesedett is legyen, ahogyan egy beteljesedett ember talán nem találkozott a boldogsággal. Ha képes vagy arra, hogy meghatározd a saját boldogságod akkor még szerencsés is leszel, egy beteljesedett, boldog személlyé válhatsz. Az ilyen esetek viszont nagyon ritkák, kevés ember az aki a kezébe veszi az irányítást az élete felett és a boldogságot választja.

Miért is vagyunk képmutatóak? Azért mert nem vagyunk határozottak, az a generáció vagyunk aki a fotókon boldog, a lelke pedig darabokban van, hiszen a lelkünk úgysem látszik a fotókon! Néha rossz döntéseket hozunk tudatosan, még akkor is, ha tudjuk, hogy ezzel a boldogságunkat a második helyre tesszük csak azért, hogy érvényesüljünk a kamerák előtt. Mindenben és mindenkiben az érvényesülést keressük, csak arra nem vagyunk képesek, hogy a saját lelkünkbe nézzünk, talán azért mert félünk attól, hogy mi lehet ott. Mi van akkor, ha az ami a lelkünkben van nem egyezik a többség véleményével? Olyanok kell legyünk mint a többség ezért kompromisszumokat kötünk, magunkkal sem vagyunk jóban ezért.

Más tapasztatalati alapján élünk ezek formálnak minket, szép vagy rossz tapasztalatok amelyek édesek vagy keserűek a számunkra. Ezek olyan tapasztalatok amelyekből nem tanulunk semmit, de nem azért mert nem vagyunk képesek erre, hanem azért mert túl hiúak vagyunk. A hiúság a legnagyobb ellenségünk, ezért nem fejlődünk, nem ismerjük be a múltban  elkövetett hibáinkat, ezért ismétlődnek mindig. Ha legalább másban hibáznánk akkor még valamit tanulhatnánk is az élettől, de nem, nekünk tetszik az, ha ugyanazt a dolgot megismételjük a végtelenségig, és aztán azt kérdezzük, hogy mi történik?

Olyan egyszerű lenne az élet, ha tudnánk mi a jó és mi a rossz, a boldogság és a boldogtalanság az összes leckékkel együtt. Tulajdonképpen ezért is szép az élet, soha nem leszel boldog, ha nem voltál előtte boldogtalan, mert nem lennél képes különbséget tenni közte. Az élet egyik kezével elvesz azért, hogy utána mind a kettővel adjon, csak résen kell lenned.


Népszerűsíteni akarom a honlapomat, ezért élek a lehetőséggel és új cikket publikálok itt!