Szeretek főzni. Szeretek bánni a fűszerekkel, élvezem, hogy vannak friss fűszernövényeim a kertben, amelyekkel megbolondíthatom az ételt, a salátát; hogy van a fiókban mindenféle ázsiai és egyéb egzotikus fűszer is, és ha kedvem van, készíthetek valami különlegesebb dolgot is. Szeretek ilyen módon örömet okozni. Messze nem vagyok profi szakács, sőt, nem vezetek minta konyhát sem, bár néha próbálkozom ezzel…, de mégsem szoktam kudarcot vallani az ételeimmel, általában jó sül/fő ki belőlük és még soha nem fenyegette éhhalál a családomat.
Ahogy a minap egy várlátogatáson a múzeumi részben sétálva olvasgattuk, mi mindennek volt személyes felelőse és mi mindenre kellett külön ember, erősen elgondolkodtatott, mennyivel gondosabban zajlott ez az étkeztetés régen, mennyivel jobban oda kellett figyelni akár a nehezen hozzáférhető, erősen korlátosan rendelkezésre álló fűszerekre, akár arra, hogy a kenyérrel ne egyenek kormot, szenet is.
A regéci várban, ahol gyermekéveit töltötte II. Rákóczi Ferenc a XVII. század vége felé, a korabeli híradások alapján úgy zajlott az élet, hogy a konyhamester volt a főnök, ő irányította a beszerzést, a sütést-főzést, a mosogatást és a rendrakást egyaránt. A tálmosók csak férfiak lehettek például. A konyhasáfár mellett (aki a beszerzésért felelt) a szakácsé és a kuktáké volt a kulcs szerep, de a fűzerezésért maga a borsoló felelt, aki a fűszerek őrzője és kiadója volt. Ezek akkor olyan drága és ritka kincsek voltak, hogy kellett hozzájuk egy külön szakértő, felelős. Hasonlóan érdekes feladata volt a cipóhámozónak, aki az akkori kemencékből vastag kormos, szenes réteggel kiszedett kenyerek héját gondos munkával megtisztította az égett részektől, és ily módon alkalmassá tette őket a fogyasztásra. Gyanítom, nem mindenkiét ’hámozta’ egyforma gondossággal…
Érdekes lenne eljátszani a gondolattal, ha egy akkori konyhai alkalmazott meglátna ma egy modern konyhát, mit szólna hozzá; vagy egy borsolót beszabadítanánk egy szupermarketbe és meglátná, milyen kínálat van a polcokon; vagy amikor begördül a kenyérgyári szállító jármű a bolt elé és kipakolják a ládákat tele változatos pékáruval (bár nem vagyok benne biztos, hogy ezek jobban ízlenének az akkori péknek és pékinasnak, mint a saját maguk által sütött. Ellenben mi lehet, hogy beájulnánk az ő organikus, teljeskiőrlésű, E-mentes kenyereiktől! Ki tudja?
Ahogy ott a várban nézegettem ezeket az információs táblákat, elgondolkodtam rajta, milyen jó korrajz ez az étkezéses téma. Sőt, milyen jól jellemez egy népet, egy régiót, egy családot, de egy személyt is az, hogy mit eszik, hogy főz, milyen alapanyagokat vásárol, miket használ fel, miket tárol otthon.
Az vagy, ahogy…
Szoktuk mondani a coaching folyamatokban, az önismereti témákon dolgozva, arról beszélgetve, hogy figyeld meg magadat, mert ahogy valamit csinálsz, úgy csinálsz mindent. Persze ez veszélyes kijelentés, hiszen nem mindegy, miről van szó. De talán a főzés az egyik legjobb példa arra, hogy annak megfigyelésével levonhassunk következtetéseket valakiről. Persze ehhez kell az, hogy a szóban forgó személy szokásos tevékenységei között ott legyen a főzés. Ha nem szokott főzni, akkor az az egy-két kivételes alkalom nem lehet mérvadó. Akinél ez nem játszhat, ott meg kellene találni egy másik jellemző dolgot, akár azt, hogy hogyan öltözködik, vagy hogyan rendezi be a lakását, milyen közegben él, mit hord magával a táskájában, hogyan pakol össze egy utazás előtt, hogyan gondozza a kertjét, neveli a gyerekét, milyen könyveket olvas, stb.
Ahányan vagyunk, annyiféle módon állunk a főzéshez:
- Van, aki rutinból, napi rendszerességgel űzi, álmából felkeltve is elkészíti a megszokott ételeket, ugyanúgy, pontosan ugyanabban az összetételben. Ők a biztonságot keresik, arra esküsznek. Nem szeretnek nagyon kísérletezni, ragaszkodnak a megszokásokhoz, a biztos, kiszámítható végkifejlethez, nem igazán kockázatvállalók.
Valószínűleg nem csak a főzés terén… - Van, aki sokszor főz, de nem mindig ugyanazt és ugyanúgy. Ők a kreatív igényeiket, alkotási vágyaikat is szeretik kiélni ebben a tevékenységükben (is). Szeretnek újítani, nem esnek kétségbe, ha nincs valami hozzávaló, ha bármilyen akadályt le kell küzdeni, sőt, azokat szinte kihívásként tekintik és állnak elébe. Ők a kreatív problémamegoldók, a kísérletezők.
- Vannak, akik nem tartják lényegesnek ezt a kérdést. Ha kell, főznek, de ha más fontos dolog van, inkább azt csinálják és megelégszenek egy hideg étellel is, nem esnek kétségbe attól, hogy ma nem ettünk meleget, vagy hogy mirelitet, félkész, netán kétnapos kaját kell előszedni a hűtőből, mélyhűtőből. Ők lazák, náluk máshol vannak a hangsúlyok, nem azok a parázós és tervezgetős, gondoskodó fajták. Vagy náluk nagyon máshol vannak a hangsúlyok, távol a konyhától, a gyomortól.
- Aztán vannak a kifinomultak, ilyen-olyan alkatrészeket kerülők, allergiások, vagy érzékenyek, akiknél ez a téma már lassan tudományos szinteket súrol, akik órákat képesek beszélgetni a legújabb felfedezésekről, az új csodaételekről, a bioboltokról, a keresztreakciókról. Persze, ha valakinél ez egészségügyi, netán tényleg életbevágó téma, akkor teljesen érthető, egyfajta kényszer, de láttam már sok olyan esetet is, ahol ez egyfajta hobbivá, mániává vált. Aztán hogy mennyire következetes, az már más kérdés.
A fenti regéci időktől máig rengeteg dolog változott, fordult ki teljesen önmagából. Az idő haladása, a nagyüzemi mezőgazdaság, az élelmiszeripar és az egészségügyi kutatások eredménye egyaránt jelentősen hatnak ezekre a szokásainkra. De sok múlik a családi hagyományokon, a lakóhely adottságain, nem utolsó sorban pedig a pénztárcánk vastagságán is. Sajnos, ami jó, ami különleges, az a legtöbb esetben drága és nehezen hozzáférhető. Ma már kevesek esznek kapirgálós csirkét (azt az igazi nyár eleji rántott csirkét), az első borsólevest, az első tavaszi, saját kertből szedett salátát csak azok értik, akiknek volt ilyen élményük… Teljesen más kategória, utolérhetetlen!. Persze mára alig vannak háztáji kertek, még vidéken is visszaszorultak ezek, az állattartás pláne. Sokkal egyszerűbb mirelittel, konzervvel főzni, nem kell pucolni, nem fonnyad meg ha nem készíted el azonnal, betárolod és akkor veszed elő, amikor épp szükséged van rá.
A pesti rokonokkal gyerekkoromban külön program volt elmenni a Nagycsarnokba, végigjárni az árusokat, végignézni, mi hol milyen és mennyiért adják, aztán netán kicsit beszélgetni is a portékáikat kínálókkal, majd gondosan megvenni pontosan azt a mennyiséget, amit aznap, maximum másnap megfőztünk.
Adjuk meg a módját!
Vagy tévednék? Ezeket el kell felejteni? Túlhaladott dolgok? Az is lehet.
Egy gondolatkísérletet megér.
Azért ha te szoktál főzni, kicsit elmerenghetsz azon, hogyan, miket, kinek, illetve kinek hogyan és miket? Mikre helyezel hangsúlyt, mennyire rutinból, vagy változatosan? Na és mit mond ez el rólad? De ez csak egy játékos, nyári ötlet az önismeretre, ha komolyabban akartok vele foglalkozni, ez lehet egy első lépés, vagy egy kísérlet. Csak Regéc juttatta eszembe…
Az önismeretnek számtalan formája létezik, és sosem árt, ha tükröt tartunk magunk elé, vagy mások elé, ha igénylik. Születhet belőle egy jó gondolat, egy elhatározás. Vagy egy finom ebéd… Reméljük, lesz, aki velünk örül neki!
Koskovics Éva – coach
https://www.facebook.com/kokartcoaching/
A szerző további írásai megtalálhatók itt: http://coachco.blog.hu/
