Szívtelenség és kegyetlenség

Feleségem telefonon hív, hallom, ahogy a könnyeivel küszködik és nagy nehezen megértem – meghalt az édesapja… 53 éves volt. De…

10 éve, mióta házasok vagyunk egyszer sem láttam. Amikor megismertem a feleségemet, akkor ő már nem élt velük. Nem kérdeztem, hogy miért. Bármi lehetett. Az esküvőnkre sem hívták meg. Az oltárhoz egy olyan férfi vezette, akivel az anyósom hétvégenként találkozgatott, a vendégeknek sem mondtak erről semmit. Ez egy családi ügy.

Mint később megtudtam, az apja azt sem tudta, hogy a lánya férjhez ment. Hiszen meg sem volt hívva. Az esküvőről senki sem szólt neki. Édesapjának csupán annyi kérése volt – had nézze meg az esküvői fényképeket. Az anyósom beleegyezett. Elé tették laptopot, csendben megnézte, szeme könnybe lábadt… egyszer csak azt mondta – felnőtté vált…

A feleségem testvére sem tudott eljönni az esküvőnkre. Nizhnevartovszkban élt és dolgozott. Később eljött hozzánk, vendégségbe. Picit iszogattunk, megnéztük az esküvői videót, kb. 10 perc múlva megkérdezte, mi az, ti nem beszéltek apuval? Feleségem nemlegesen rázta a fejét. Erre ő – miért? Erre ő közömbösen – nem érdemli meg…

Egyszer a sógorommal beszélgettünk, akkor derült ki, hogy az apjuk 20 év házasság után félrelépett és amikor rákérdeztek, akkor ezt nem tagadta. Ki fogja ezért elítélni? Ez olyan hétköznapi dolog…

Ő mindenbe beleegyezett. Fogta a bőröndjét és elment. Mindent otthagyott. A lakást rögtön eladták és egy másikat vettek. Azért, hogy később ne lehessen osztozkodni.

Ő soha sem látta az unokáit. Még fényképeken sem. Az anyósomék úgy döntöttek, hogy nem érdemli meg. Pedig kérte. Legalább egy közös fényképet. Csak rápillantana. Nem és kész… Meg lehet érteni az anyósomat is. Talán. De…

Megkérdeztem az anyósokat – oké, értem a sértődöttségét, de ő mi rosszat tett a lányának? Válasza – semmit, őt ő nagyon szerette, tenyerében hordozta, de a lányom helyesen döntött – nem vitatkoztam, de nekem úgy tűnt, hogy amikor a feleségem ezt a döntését meghozta akkor nagy nyomás helyezkedett rá, ezt követően a feleségemnek is feltettem ugyanezt a kérdést – mi rosszat tett ő neked? Válasz – megsértette Anyut…

Most sír, földig ér az orra, én most nem találok szavakat, hogy megvigasztaljam. Ezért én most szívtelen, kegyetlen, közömbös és érzéketlen vagyok. Valószínűleg engem másképp neveltek.

Amíg élt – semmibe sem vették.

Soha sem hívták, még a születésnapján sem. Pedig ő várta. Mindig bűntudatban élt. Szíve nem volt kőből. Most már a szavak mit sem érnek. Ő már úgysem hallja meg. Most már ezzel kell nekik együtt élniük. Nem is akarok vigasztaló szavakat keresni. Valószínűleg ez kegyetlenség. Az élet olyan, mint a víz, elfolyik, nem marad meg belőle semmi sem.

Egy mély lélegzet – és ennyi… Becsüljétek a hozzátok közelállókat, addig amíg élnek… Második esélyetek nem lesz.

Tetszett Önnek ez a cikk? Ossza meg barátaival!


Népszerűsíteni akarom a honlapomat, ezért élek a lehetőséggel és új cikket publikálok itt!