Ez a legfontosabb tanács a kiegyensúlyozott élethez. Mi a kiegyensúlyozott élet? Olyasféle belső nyugalom, amely megmarad a mindennapi élet gondjai, buktatói mellett, sőt azok dacára is.
Légy őszinte önmagadhoz!
Meg kell érteni problémáid alapját!
Bízni kell abban, hogy nem egyik napról a másikra, de az idő hosszabb távlatában a már megértett problémák megoldhatók!
Így foglalhatók össze az elindulás szabályai. A folytatás már annyira egyéni, sokféle és változatos, hogy nehéz lenne leegyszerűsíteni a „szabályait”.
Lássuk az önmagunkhoz való őszinteséget. Egy jeles pszichológus megállapítása szerint valamennyien a hátunkon cipelünk egy láthatatlan zsákot. Amikor valamiről nem akarunk tudomást venni, akkor a „valamiket” hátunk mögé dobáljuk, s ezek rendre belepottyannak a láthatatlan zsákba. Nő, növekszik a zsák súlya. Megadóan cipeljük, pedig napról napra nagyobb terheket ró ránk.
Miket dobálunk a hátunk mögé? Rendszerint olyan élményeket, gondolatokat, emlékképeket, amelyek sértik az önbecsülést. Bántják a büszkeséget. Megzavarják azt a képet, amit egyszer már kialakítottunk önmagunkról, az általunk szeretett emberről, a dolgokról. Ami nem vág bele a világról alkotott elképzelésünkbe, amiről úgy érezzük, hogy ez számunkra kész vereség, szégyen és kudarc. Ezekhez kínos, kellemetlen szorongások tapadnak. Igyekszünk tehát észrevétlenné tenni őket, tudomást se venni róluk és így kerülnek a hátunkon cipelt zsákba.
Szembe kell nézni a hibákkal, a gyengeségekkel, a tévedésekkel, s azokkal az eseményekkel is, amelyek kapcsán ezek napvilágra kerültek. Kicsi és nagy kudarcok, megszégyenülések érhetnek mindenkit! Nem szabad ezeket „átélni”, nem szabad belemerülni, érzelmekkel feldúsítani, s átadni magunkat nekik. Az aggodalmat, szorongást, s a hasonló érzéseket amennyire csak lehet ne éljük át! Inkább kíséreljük meg hűvösen, józan aggyal, szinte kívülről – mintha egy tőlünk idegen ember lenne – nézni ilyenkor magunkra. Ha ez az „eltávolodás önmagunktól” egy kicsit is sikerül, akkor már elkerültünk egy veszélyes bozótot: érzelmeink, indulataink dzsungelét. A szeretet, az önszeretet, meg a gyűlölet, a harag, a félelem, a düh . . . ezek az érzések persze nagyon megnehezítik ilyenkor a tisztánlátást. Az érzelmek fontos, szép dolgok és vannak olyan helyzetek életünkben, amikor igenis át kell élni ezeket. De amikor a magunk kudarcait, bajait, szégyeneit szemléljük (tehát amikor legszívesebben a hátunkon levő felejtészsákba dobálnánk az emlékeket), akkor az érzelmeket tegyük félre egy-két pillanatra.
Hűvös aggyal és nagyon őszintén szemlélve magunkat, kiderülhet például az: mibennünk van-e a hiba? Vagy a körülményekben? Vagy mindkettőben? Erre a különbségtételre nem vagyunk képesek, ha érzelmeink szempontjából nézdegélünk, ha belebonyolódunk az indulatok ág-bogába.
Azután lépjünk tovább:
– Miben kell megváltoztatni önmagamat, viselkedésemet, gondolkodásomat?
– Mit kell megtanulnom, és mit kell a továbbiakban elkerülnöm?
– Miben kell megváltoztatni a körülményeket?
Egy fiatal édesanya szorong, szégyenkezik a szomszédok vagy önmaga előtt, mert négy-ötéves kisfia nem „szobatiszta”, vagy ismét vissza-visszaesik és bepisil, mint kisbaba korában. Lehetséges, hogy a szülőkben kell keresni az okot. Talán ridegebb, hűvösebb a magatartásuk a gyermekükkel, mint amit ő igényel. Talán az állandó biztonságérzést nem adják meg, amit az egyik gyerek jobban, a másik kevésbé igényel. Lehetséges, hogy a körülmények a hibásak. A szülők egymás közötti konfliktusai, munkahelyi gondjai elterelik a figyelmüket a gyerekről, s ezért nem tudnak elegendő időt, gondoskodást, türelmet szánni rá. Az is lehet, hogy egy kedves esemény – például új kistestvér születése köti le minden figyelmüket, s ezért érzi bizonytalan helyzetben magát a nagyobb gyerek. Ilyen esetekben, ha az édesanya csak szorong, szégyenkezik, szégyenében esetleg dühöng a gyerekre – tehát érzelmeinek gubancaiba bonyolódik , nem tudja józanul felmérni az adott helyzetet.
Próbáljon előbb a maga józan ítélete szerint változtatni a magatartásán és a körülményeken. S ha nincs eredmény, akkor nevelési tanácsadóhoz forduljon.
De ne dobja a hátán lévő zsákba a gondjait. Az a furcsa természetük van ugyanis az így zsákba került dolgoknak, hogy további szorongást okoznak.
A szorongás és a félelem okairól
Bármily furcsán hangzik, ezek a rossz érzések gyakran védenek bennünket. Előre jelzik a veszélyt és felszólítanak a küzdelemre vagy a menekülésre. S mivel nem élünk üvegházban, gyakran szükségünk van az előjelzésekre. Csakhogy néha oly hevesek vagy állandósultak lehetnek a szorongások, hogy már-már felbillen tőle a lelki egyensúly, és bizonyos ponton túl ez romboló is lehet. Vegyük hát szemügyre ezt a láthatatlan kísérőnket a szorongást.
Mi az eredete a szorongásnak és á félelemnek? Velünk született érzések vajon? Watson amerikai pszichológus nevezetes kísérletet végzett erről egy 11 hónapos fiúval, Alberttel.
Az újszülöttek az erős hangra összerezzennek. Ez félelmük megnyilvánulása. Így volt Albert esetében is, még 11 hónapos korában is. De nem félt semmi mástól, amitől általában később a gyerekek félnek, például a különös állatoktól vagy a sötétségtől. Nem félt a fehér kísérleti patkánytól sem, amit mellé helyeztek a kosárba. Érdeklődve megsimogatta, de ekkor a háta mögött egy erős, éles hang hallatszott, s Albert megijedt. Többször megismételték a jelenetet: valahányszor a gyermek az állat felé nyúlt, mindig hallatták az éles, erős hangot. Később – a nyolcadik alkalommal – már akkor is megijedt, menekült és sírt, ha a fehér patkányt behozták és mellé tették, noha ekkor már a félelmet keltő hangot nem hallotta. De a hangról átvitte a félelmét a fehér patkányra és megijedt ettől is, noha kezdetben teljesen természetesen és bátran akart ismerkedni az állattal.
A kísérlet későbbi szakaszában azt vizsgálták, hogy átterjed-e másra is a kialakított félelem. Különböző tárgyakat és élőlényeket – melyek valamiképp emlékeztettek a kísérleti állatra – vittek Albert közelébe. Házinyulat, kutyát, szőrmés gallért, pamutcsomót. A gyerek ezektől is megijedt, menekült. Félelme átterjedt az emlékeztető ingerekre.
A félelem lehetősége velünk születik. De eleinte csak a szokatlan, erős hang hívja elő belőlünk. Későbbi félelmeink már tapasztalatok során alakulnak ki. Átterjednek egyik helyzetről a másikra, általában a helyzetek hasonlósága révén.
Félelem és szorongás hasonló érzések. A pszichológusok elméletileg jól el tudják különíteni a kettőt, a valóságban azonban összefonódottan jelennek meg bennünk, szétválasztásuk nehéz.
Eszerint félni a közvetlenül jelentkező eseményektől, jelenségektől szoktunk. A kiváltó ok rendszerint konkrét dolog, és mi pontosan tudjuk, hogy tulajdonképpen mi váltotta ki félelmünket. Tudjuk, hogy a félelem oka egy esedékes műtét, az úttesten felénk robogó autó, a sötét utcán támadó magatartást mutató ember, egy harapós kutya.
A szorongást pedig valami közvetett (térben és időben tőlünk esetleg igen-igen távoli) dolog okozza. Szoronghatunk például a háborús veszélytől, a pusztulástól. Noha a háború tőlünk távoli földrészen van, vagy valamikor a messze múltban zajlott, s mi csak a filmkockákon látjuk, mégis szorongást kelt bennünk. Szorongást okozhat az is, ha egy régebbi félelmet kiváltó helyzetbe kerülünk, s ez emlékeztet egy olyan kellemetlenségre, mely a múltban egyszer megtörtént velünk. Lehet az is, hogy elfelejtettük a régi ijedtség okát, a valamikori félelmet kiváltó élményt. A nyoma azonban megmaradt, és hasonló helyzetben látszólag ok nélkül – szorongásunk támad. Ez a „látszólag ok nélkül” gyakori eset a szorongásnál.
Különbség tehető félelem és szorongás között olyan értelemben is, hogy a félelem oka a külvilágban található, a szorongásé pedig mibennünk. Tehát belső, gondolati, hangulati elemek a ludasok, ebből származnak a szorongások, itt vannak azok a gócok, amelyek kellemetlen érzést okozzák.
Szorongást okoz a magányosság. Lehet, hogy ez az ok nem is igazi. Mert a valóság talán kínál társakat, és a környezet nem is olyan rideg, amilyennek érzékeljük. Lehet, hogy a mi közeledési módjaink ügyetlenek, s ezért nem találunk társat.
Az ember társakat akar, ez hozzátartozik lényének harmonikus fejlődéséhez és életéhez. S ennek csak látszólag mond ellent az, hogy olykor magányra is szüksége van. Mert nem ritka. szorongást keltő ok az összezártság állapota. Amikor több generáció él egy fedél alatt, s az önálló életvitel túl sok akadályba ütközik, ha soha nem teljesül az egyedüllétre törekvő vágy – szorongást kiváltó ok ez is.
Az aktivitás megakadályozása is az okok forrása, amikor úgy érzi az ember, hogy önkifejlesztésében gátolják. Munkanélkülieknél vagy a börtönbe zárt embereknél szinte természetes, hogy ez a reális helyzet kiváltja a szorongást.
Máskor nem ennyire világos okok miatt is érezhetjük, hogy aktivitásunk elfullad. Nem találjuk azokat a munkákat és tevékenységi formákat, amelyek kedvünkre valóak, ránk szabottak. Talán ilyenkor „váltani” kellene Azaz új, más tevékenységi köröket keresni! A nyugdíjba került emberek érzik ezt; de a diákok is, mikor egy sűrű programokkal, feladatokkal teli vizsgaidőszak befejeződött. A hirtelen beköszöntő szabadsággal nem tudnak mit kezdeni, s az első időkben még szorongást okoz az aktivitás megszakadása.
Sokan vágyakoznak nagy pénznyereségre, a szerencsejáték főnyereményére. S mikor a várt szerencse beköszönt, a nyertes egyszerre szorongani kezd. Szorong az új lehetőségektől, a másféle életmódtól, az átállástól… s míg korábban azt hitte: a teljes nyugalom és az oldottság állapotába kerül majd, ha egyszer apró anyagi gondjait rendezi egy nyeremény, kiderül, ez nem is olyan egyszerű. Különösen akkor gyakori a szorongás ilyen esetekben, ha az ember szakít addigi aktív, munkás életével. Ha egyszerre feladja azt az életvitelt, munkabeosztást, napirendet, melyet korábban évekig, évtizedekig tartott.
A teljesítményért folyó küzdelem is sok szorongás forrása. Valamit elérni, egy versenyt megnyerni, a munkában, a tanulásban helytállni… mindez kisebb-nagyobb megpróbáltatás. Amikor a sportoló a versenynek nekivág, a dolgozó meg például új munkakörbe kerül, és meg akarja mutatni magának és a világnak, hogy teljesítőképes ember – mindenképp valamilyen érzelmek kísérik törekvését. Telített, felfokozott hangulattal kezd hozzá. Úgy érzi, robbanni kész energiák feszülnek benne. Csupa akarat és buzgóság, meg izgalom tüzeli . . . Vajon jó a teljesítmény szempontjából ez a felfokozottság ?
Vagy talán jobb ennek ellenkezője? Amikor passzív, visszahúzódó?
A pszichológus kutatók megfigyelésekkel, mérésekkel vizsgálták : milyen összefüggés van a teljesítmény és az érzelmi felfokozottság között. Szinte törvényszerűen ismétlődött az a tapasztalás, hogy a nagyon nagy érzelmi telítettség, a túlságosan felhangolt érzelmek lerontják a teljesítményeket. A vártnál, a lehetségesnél alacsonyabb eredményt hoznak.
Például egy sportoló kisebb versenyeken és az edzéseken már többször bebizonyította, hogy centiméterrel és stopperrel mérhető (tehát igazán tárgyilagosan ellenőrizhető) nagy eredményre képes. S elkövetkezik a nagy verseny. Valami ritka szép alkalom, amikor nagynevű ellenfelek előtt, széles körben bizonyíthatná felkészültségét és tehetségét. S kiderül, hogy a túl nagy akarat, a túlzott érzelmi viharok a teljesítmény ellen hatnak… Ami a kevesebb érzelmi telítettséggel járó kis versenyeken sikerült, ugyanazt az eredményt most, a nagy versenyen nem tudta elérni.
A színészre is mondják néha : „túljátszotta”, túlságosan is átélte szerepét, s ezzel elrontott valamit.
De a túltelítettséghez hasonlóan rossz az is, ha a kísérő érzelmek szintje egészen alacsony. Így a teljesítmény is alacsony lesz, vagy az egyén adottságaihoz, lehetőségeihez mérten éppen csak közepes. „Minden mindegy” közönnyel sem lehet jó teljesítményt elérni.
Meg kellene tehát találni érzelmeinkben is a kiegyensúlyozott állapotot. Fia rettenetesen, mindenre és mindenkire való tekintet nélkül, túlzó módon akarjuk a sikert, ez legalább olyan rossz, mintha megbénulva rettegünk attól, hogy mégsem sikerül valami. S inkább eleve lemondunk a küzdelemről.
A kutatók tapasztalatai szerint a teljesítmény akkor éri el a tetőpontot, ha a kísérő érzelmek kellően felhangoltak. De az érzelmi állapot semmiképp sem olyan forrongó, hogy ez kibillentse az embert belső egyensúlyából.
A helyes arány megtalálása nem is olyan könnyű. Mert korunkban a nagy teljesítmények elérése mintha fontosabb lenne, mint az előttünk járó nyugodalmasabb századokban. A gyerek iskolai osztályzata, felvételi vizsgája néha teljesen egészségtelen izgalomban tartja az egész családot. S a teljesítményért küszködő gyereket ennek hatására még jobban eluralja a szorongás. A felnőtt új háztartási gépet, autót, s egyebet vásárol lázas buzgalommal. Teljesítménynek érzi önmaga és ismerősei előtt, hogy új és új javakat tud felmutatni. Valóban teljesítmények ezek is, de gyakran tulajdonítunk nagyobb jelentőséget ezeknek, mint amennyit megérdemelnek. Elfelejtkezvén arról, hogy minden teljesítmény célja, értelme az, hogy az ember életét, s végső soron a társadalom életét is kiegyensúlyozottabbá és szebbé tegye. De ha ez csak állandó hajszával, kínnal, elégedetlenséggel és szenvedéssel érhető el ? Ha csupa ideges szorongás lesz tőle sokunk élete? Akkor egyszerűen nem éri meg a teljesítmény a belefektetett erőt. Akkor már eltorzult a cél, és már elvesztette józan értelmét a küzdelem.
Ha túlságosan is sok kínt okoz a teljesítményért folytatott küzdelem a munkában vagy másban, akkor meg kellene állni és alaposan felülvizsgálni:
– talán más területe az az emberi foglalkozásoknak, tevékenységi köröknek, ahol nekem mozognom, élnem kellene… talán nem ott bontakoztathatók ki az én adottságaim, ahol most próbálkozom;
– talán alacsonyabbra kellene tennem a mércét… talán lassítanom kellene a tempót… talán rosszul mértem fel eddigi erőimet;
– talán nem kellene ennyire félnem a kudarctól!… talán megengedhetném magamnak néha a tévedés vagy a bukás jogát is…
Valóban: miért kellene attól félni, hogy valamiben nem nekünk lesz igazunk és kudarcot vallunk ? A kudarctól való félelem rettenetesen megbénít, s megtorpedózhatja a tervek, ötletek, gondolatok sorát. Newton igazán nagy fizikus volt. S még neki is (saját szaktudományában is!) volt tévedése. Helytelenül úgy vélte, hogy az ég kék színét ugyanaz az ok idézi elő, ami a szivárvány színét. Ez utóbbi akkor keletkezik, amikor a fény megtörik az esőcseppeken. Newton úgy gondolta, hogy az apró vízbuborékok (melyek az ő elmélete szerint a szivárvány kék sávját alkotják) minden időben a levegőben úsznak. S ettől kék az ég. Ebben – mint később bebizonyították -, tévedett. Newton mégis az, aki! Nagy szellem, nagy tudós.
De vajon azzá válhatott volna, ha nem mer bátran gondolkozni, dönteni? S ha nem számol a tévedés és a kudarc lehetőségeivel?
Gyakori a „nincs időm” szorongásélménye is. De lehet, hogy nem is ez a valódi ok! Valami más érzelmi zavar munkál a háttérben, s ez okoz szorongatott állapotot. De ez a „valami más” nem tudatosodik. Tény, hogy szorongásaink valódi okának felderítése felderít nagyon fontos lenne; mert igen gyakran (nemcsak a „nincs időm” élmény esetében) nem az okozza ezt a kellemetlen érzést, amit felületesen szorongásokozónak hiszünk. S ebből (az „időhiányos” szorongás példájánál maradva) rossz megoldás születik. Mert az érzelmi zavar (ami néha rejtve van) szorongása megtetéződik a „nincs idő” szorongásával, s már mindkettő nyomaszt. Ráadásul igazolva látjuk, hogy időhiány miatt nem sikerült megtenni a dolgunkat. S közben továbbra is rejtve maradt az a valódi ok, amelyet ha feloldottunk volna, akkor ez az egész „nincs idő” szorongás fel sem bukkan bennünk.
Ilyen módon alkalmazkodni sem tudunk önmagunkhoz. Hiszen szorongó tüneteink igazi okát nem tudjuk, így azokat megszüntetni sem lehet. Addig-addig kellemetlenkedik ez az érzés, míg – jó esetben – véletlenül, rajtunk kívül álló okból rendeződnek a valódi problémák.
Csakhogy a bajok ritkán oldódnak meg maguktól, s mindig a véletlenre hagyatkozni a könnyelműségnél is több: önmagunk elleni vétek. Ugyanis a folyamatos, állandó szorongás több bajt is okozhat, mint csupán egy kellemetlen érzést.
Okozhat neurotikus, ideges tüneteket, fejfájást, álmatlanságot, súlyos lehangoltságot. Máskor vérkeringési zavarokat vagy emésztési zavarokat, fekélybetegségeket és légzési megbetegedéseket, asztmát, fulladásokat. Sőt ekcémákat és különféle más bőrbetegségeket. Súlyos hiba lenne minden ilyen betegséget szorongásos eredetűnek mondani ! De biztos, hogy az esetek jó részében van összefüggés a betegség és a szorongással járó pszichikus bajok közt.
Tökéletesen, teljesen megszabadulni a szorongástól nem lehet. Amíg élünk, lesznek apróbb-nagyobb konfliktusok, folytonosan döntési helyzetekbe kerülünk. Néha magányosak vagyunk, máskor meg sűrűbb körülöttünk az embergyűrű, mint szeretnénk. Teljesítményünket elvárják tőlünk és mi is szabunk önmagunknak mércét: szeretnénk elérni valamit, s rajta hagyni kezünk vonalát a világon. Mindezekkel gyakran együtt jár ez az érzés.
De az ember mégis szeretne szabadulni a szorításából. Jó lenne oldottan, a „minden olyan jó és egyszerű” érzés nyugalmában élni. Szüntelenül keressük a megoldásokat és hol jó, hol rossz módszerekhez folyamodunk.
Legjobb megkeresni a szorongás okát és ezt megszüntetni. Csakhogy ez sem olyan egyszerű. Hiába tudom például, hogy az „összezártság” az ok – ha nem szerezhetek az egy fedél alatt élő háromgenerációs családnak három különböző lakást.
Hiába tudom, hogy a teljesítményeimért folyó küszködésem az ok. Mivel magam is akarom ezt a teljesítményt: nem térhetek ki a vele járó szorongások
Mégis – ilyen megoldhatatlannak látszó helyzetekben is – szükséges tudni és megérteni a szorongás valódi okát. Mert az élet folyamatában kell megoldani az embernek a napi gondokat is, de azt is, hogy harmonikus személyiséggé váljék. Ezt egyik napról a másikra nem lehet megvalósítani, de évek során, tudatos életvezetéssel, tervszerűséggel talán már kiküszöbölhető maga az ok is. Az első esetben a lakások megszerzése. A másodikban: józan felmérése a képességeinknek, s módosítva az igényeket, olyan teljesítményekre törni, amelyek ha járnak is bizonyos természetes szorongással nem teszik kínná a napjainkat.
Ha tetszett a cikk, kérjük lájkold és oszd meg, hogy mások is láthassák!
