„Az életemben nem volt szerencsém már a fogantatásom pillanatától…” – így kezdte el az idős professzor ezt a történetet, amikor teljesen belefáradt már az állandó panaszkodásunkba. És mi, üzletemberek, vállalkozók, menedzserek csoportja, akik közül jó páran a 90-es évek végén a Kaliforniai Egyetemről jöttek új marketingmódszereket és PR-t tanulni, panaszkodtunk, hogy „persze, nektek könnyű ezt mondani, hiszen… ha nálunk is ilyen adók/törvények/tanárok/szülők/pénz/lehetőségek… stb. lettek volna, mi is… És azt követően következett egy szép mese arról, hogy mi mit csináltunk VOLNA.
A professzor lelépett a katedráról, oldalvást leült az első padba, és ezzel indította a beszédét: „Az életemben nem volt szerencsém már a fogantatásom pillanatától…”
– Elmondjam nektek a nem éppen vidám történetemet?
– Persze, igen! – helyeseltünk. És felkészült arra, hogy majd mi jól sajnálni fogjuk.
A továbbiakban megpróbálom úgy felidézni a történetét, ahogy hallottam, ahogy eszembe jut. Nem csak megjegyeztem, hanem teljességgel magamévá tettem ezt a történetet. Az egész életemre:
– Az életemben nem volt szerencsém már a fogantatásom pillanatától…
Apám, akinek rendszeres fizetése sosem volt, rakodómunkásként keresett néha nem túl nagy összegeket, azonnal eltűnt az életemből, amint megtudta, hogy a kis barátnője, egy 18 éves mulatt lány, aki különösen kedvelte az éjszakai életet, terhes lett. Olyan volt, mint a szél! Ezért apa nélkül nőttem fel.
A rossz szerencsém pont ekkor vette kezdetét… A fiatal mulatt lány, bár a terhessége utolsó pillanatáig velem volt, azonnal, amint meghallotta az első kiáltásomat, még ott, a szülőszobában kijelentette, hogy „nem tart rám igényt”. Tehát én, egy gyenge, védtelen morzsa, aki éppen most jött erre a furcsa, ismeretlen világra, teljesen egyedül maradtam, hiába kiabáltam reménytelenségig tele az egész univerzumot a szülésznő kezében.
A továbbiakban helyzetem nem lett jobb, sőt… szerencsétlenségem igazán még csak ekkor kezdődött… nem fogadott örökbe senki, mert nagyon gyenge, beteg gyermek voltam. Sőt, azokban az években, ha egy mulatt született, általában nem volt semmi esélye sem arra, hogy örökbe fogadják. Ezért a kórházból egyenesen az árvaházba kerültem.
No, majd talán itt rám mosolyog a szerencse… …de nem így történt! Ez egy árvaház volt a „színes” gyerekek számára, voltak ott mindenfélék… Ott mindent megtapasztaltam: hogyan verekednek a kínaiak, hogyan köpködnek a mexikóiak, és hogyan téptek meg a feketék…
Nem voltam szerencsés a tanulmányaimmal sem… A tanáraink nem tanítottak minket sokáig, és állandóan új tanárt kaptunk. Igen, hogy őszinte legyek, az árvaházunkban nem is tanítottak minden tárgyat, amit más iskolákban kötelező lett volna. Ezért az iskolával kapcsolatban is, mint ahogy azt gondolhatjátok is, a szerencse messze elkerült. Fogalmazhatunk úgy is: totális kudarc volt.
…Aztán elcsendesedett. Ült ott csendben, és valahová, a padlóra szegezte a tekintetét… Aztán felnézett ránk. Természetesen együttérzően vártuk a történet folytatását, nem értettük, hogy miért kezdett bele egyáltalán, végül is annyira beleéléssel vitatkoztunk fél órával ezelőtt a marketingproblémákról.
– Fáradt vagyok, hogy ezt elmondjam – folytatta váratlanul. – Ez nem az én történetem… Azt akarjátok, hogy elmondjam a sajátomat?
Egy kis szünet következett… Mi csak éppen felocsúdtunk, mert már teljesen elvesztettük a fonalat: hol tart a történet, miért mondja el nekünk mindezt, és, őszintén szólva, sokunknak még voltak kisebb-nagyobb problémái az angol nyelvvel, annak megértésével.
– Nos, ez az én történetem… – folytatta végül.
– Én általánosságban véve, egy nagyon szerencsés embernek mondhatom magam az életben!
Szerencsésnek mondhatom magam már a fogantatásom pillanatától, amikor a semmirekellő apám eltűnt az életemből, nem kevésbé tökéletes döntés volt, hogy anyám is, aki nem kevésbé meggondolatlan és csapodár jellem volt ugyancsak kilépett az életemből, egyszer és mindenkorra! Megeshet, hogy apám úgy érezte, hogy nem tud majd mindent megadni nekem, ami segítene túlélni. Hálás vagyok neki ezért a döntéséért… Ki tudja, hogyan nőttem volna fel és mi történt volna velem, ha a gyermekkoromban és az ifjúkoromban mellettem állt volna. Talán intuitívan rájött, hogy ez a gyenge gyerek soha nem lesz erős, és ezért csendben inkább eltűnt. És köszönettel tartozom ezért neki.
És nekem, közben, persze, tovább folytatódott az életem.
A fiatal mulatt lány megtagadta, hogy velem legyen, már a szülőszobában. És ezzel megint micsoda szerencsém volt! Mert ha magával visz engem a kórházból, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy túléltem volna… Így legalább volt esélyem, bár gyenge, koraszülött voltam! Lehetőséget kaptam élni! És ezt a lehetőséget ő adta meg nekem… Szerencsétlen, tizennyolc éves anyám. Hálás vagyok neki az elutasításáért. És még gondolataimban sem akarom elképzelni, hogy hogyan és hol éltem volna, hogyan és hol töltöttem volna el gyermekkorom, ha nem mondott volna le rólam. Ez az elutasítás is erőt adott nekem. Végtére is, miután feltárult egy új világ előttem az első sírásomkor, mert már akkor megértettem, hogy senkiben sem reménykedhetek ebben az életben, teljesen egyedül vagyok… És ez valószínűleg mégis valamiféle belső energiát, pontosabban annak koncentrációját okozta bennem, ugye? – kérdezte mosolyogva.
Tovább, még, még!
Szerencsém volt, hogy nem fogadtak örökbe gyermekkoromban. Ellenkező esetben én, a gyönge, elesett baba, könnyen egy nagyon kényelmes örökbefogadó családba kerültem volna, akik gondoztak volna, de segített volna nekem ez az életmód erősebbé és magabiztosabbá válni? Minden bizonnyal nem, úgy gondolom egyáltalán nem. Viszont az élet az árvaházban teljesen más volt, amely kitartásra tanított engem: megtanultam harcolni a kínaiaktól, eltanultam a feketéktől hogyan kell alaposan megtépni a másikat, és meg tudom köpködni, de még hogyan! Mi ez, ha nem szerencse!
Nos, az iskola, úgy általában egy külön történet! Nem volt elég tanár és több tantárgyat nem is tanítottak, vagy egy személy tanított nekünk mindent. A középiskolában valahogy barátságot kötöttem egy biológiai tanárral, aki számunkra egy valóságos „sétáló enciklopédia” volt, aki hihetetlenül lelkesedett a témájáért. És micsoda szerencse: ő tanította a matematikát is, ami lehetővé tette számunkra, hogy minden nap találkozzunk vele az osztályteremben! Sokat beszélgettünk. Természetesen csak kiváló osztályzataim voltak a tárgyaiból. És amikor előttem volt a továbbtanulás kérdése, hogy hova és hogyan tovább, nem haboztam, elmentem oda, ahol a matematikára és a biológiára volt szükség a felvételihez.
Aztán ott volt az egyetem.
Ezután a tudományos munka.
Család. Gyermekek. Unokák. dédunokák…
Örülök, hogy szerencsés csillagzat alatt születettem!
És hálát adok a sorsnak, hogy minden így alakult.
Továbbra is mosolyogva ült a padban. És mi „megemésztettünk” mindent, amit csak hallottunk…
– Látjátok, itt két történet van, két nézet, de ugyanaz az élet – mondta, felemelkedett a padból, és két nyitott tenyerét emelte előtte, mintegy mérleg, „nektek melyik tetszik jobban?
