Volt egyszer egy idős férfi, akinek már a látása és a hallása sem volt a legjobb, remegett a keze és a lába. Amikor leült az asztalhoz enni, alig tudta a kanalat a kezébe fogni, állandóan lecsepegtette az étellel magát, az asztalt és még a járólapot is.
Amikor a fia és a menye nap mint nap ezt látta, nem ültették többet az öreget magukkal együtt az asztalhoz, hanem az egyik sarokba tettek neki egy kis asztalt, hogy ott étkezzen.
Az ételt is cseréptányérban adták oda neki, amikor az idős ember látta, hogy az asztal amelynél a családja étkezik, tele van minden finomsággal, ő pedig meg kell elégedjen azzal amit kap a kis asztal mellett, a szemei megteltek könnyel.
Egy napon kiejtette az idős ember a cserép edényt a kezéből, darabokra tört. Amikor a menye ezt meglátta, csúnyán összeveszett vele, szegény öregember úgy magába zárkózott a bánatával, hogy alig szólt egy szót.
Ez már tényleg sok, mondta a fia és a menye, majd vásároltak az öregnek egy fatányért, ettől kezdve ebből kellett étkeznie.
Egy napon amikor a konyhában ült mindenki, a négy éves unoka fadarabokkal játszott.
– Mit csinálsz te ott? – kérdezte az apja.
– Én is csinálok egy fatányért, hogy legyen miből egyetek idős korotokban, válaszolta a gyerek, majd mosolygott és tovább dolgozott.
A gyerek szavai nagyon meglepte a szülőket, annyira, hogy nem jutottak szóhoz. Egymásra néztek, a szégyentől és a keserűségtől könnyek potyogtak a szemeikből, majd vissza ültették az öregembert az asztalhoz. Attól a naptól kezdődően ismét együtt étkezett a család, ha az idős ember lecsepegtette az ételt, már senki sem veszekedett vele.
