Arról, hogy mennyire fontos, hogy megértsük magunknak a legfontosabb dolgot:
Az öregasszony kegyetlenül becsapta az ajtót előtte, és ekképpen bömbölt fel:
– Mit akarsz?
– Én… …én csak férjhez akarok menni – suttogta a lány.
– Hogyisne! Még mit nem! – vigyorgott öregasszony. – Miért is kell az neked?
– Hogy szeressek valakit – mondta egy kis szuszra a lány, és elpirult.
– Szóval, te most senkit sem szeretsz!? – kérdezte szokatlanul gyöngéd hangsúllyal az öregasszony. – Nos, ezt mi most gyorsan kijavítjuk – mondta az öregasszony, majd odacsoszogott a székhez, ami alatt matatott egy ideig, majd kisvártatva előhúzott onnan egy kismacskát.
– Na! Ezt már szeretheted. Mehetsz! – parancsolta a „gonosz boszorkány”, anélkül, hogy hagyott volna időt a sikertelen menyasszony számára arra, hogy az egy szót is szóljon. – És amíg meg nem szereted, ide ne jöjj!
A kiscica szánalmasan nézett ki. Vékonyka teste piszkos volt és örökké éhes. Idővel azonban gyönyörű vastag bundát növesztett, és előjöttek a tipikus macskás szokások is, dölyfös lett és teljesen semmibe nézte a gazdáját. Nem volt könnyű szeretni: a macska makacsul megtagadta a számára kijelölt mellékhelyiség használatát, a tapétán élesítgette a karmait, várta a lányt a sötétben és rárohant a lábára, fájdalmasan belemélyítve fogait és karmait a lányba. Aztán egy idő múlva felhagyott ezekkel a gyerekes csínytevésekkel és elkezdte rongálni a cipőket, a bundáját, az ágyát, a szőnyegét, az ajtókat, a könyveit. Először a lány arra gondolt, talán ideje, hogy kasztráltassa a macskát, de aztán meg azt gondolta, hogy aligha tudja megmagyarázni az öregasszonynak egy ilyen fontos szerv hiányát a macskán, és így végül elvetette ezt az ötletet. De hogyan lehet egy ilyet szeretni? Megpróbálkozott minden tőle telhetővel, de a macska csak azzal válaszolt, hogy tönkretette a lány piperedolgait is.
„Itt van a macska!” – ezekkel a szavakkal adta oda a lány az öregasszonynak a jól táplált, tiszta, ápolt, szép macskát. A macska a padlóra ugrott, és azonnal elkezdett dörgölőzve hízelegni a „régi boszorkány” lábainál, valamint kellemesen dorombolt közben. – Nem tudok egy ilyet szeretni. És nem is értem, hogy szüksége van-e egyáltalán az én szeretetemre.
– Mindenkinek szüksége van szeretetre – mondta az idős asszony oktatólag – de senkihez sem kell csak ezért férjhez menni.
– Már nem akarok csak ezért férjhez menni – mosolygott a lány.
– No, látod! – mondta meglepetten a nagymama, és először figyelmesen nézett rá. – Akkor miért akarsz férjhez menni?
– Hogy engem szeressenek – mondta a fiatal lány.
– Hát persze, miért is másért! – mormogta a nagymama elégedetlenül. – Tudod mit, menj akkor dolgozni Igor Szemjonicshoz. Az ész nélkül szeret téged. Itt nincs semmi keresnivalód – mondta befejezésként az öregasszony.
Igor Szemjonics csakugyan ott volt. A férfi hosszú, csodálkozó pillantást vetett rá, de nem merte megközelíteni. Tavaly a céges rendezvényen véletlenül ugyanazon asztalnál foglaltak helyet, és Igor Szemjonics megérintette a kezével. A kéz nedves volt, puha, kellemetlen. – Még jó, hogy nem ismerek más részleteket róla – gondolta akkor a lány megkönnyebbülten, és egy másik asztalhoz ült át.
A munkából hazafelé győzködte magát: „Hát csak meg kellene próbálnunk!” És meghívta Igor Szemjonicsot egy csésze teára. A teázás a lány lakásán történt, ahol kiderült, Igor Szemjonicsnak nem csak a keze lágy, nedves és kellemetlen. – Semmiség, nem ez a leglényegesebb dolog – mondta ruháját igazgatva, és beleegyezett, hogy holnap is találkozzanak. Aztán a holnaputáni napon is, majd együtt mentek nyaralni is, végül a lány odaköltözött hozzá.
A hétköznapok unalmasak, álmosak és szürkék voltak.
Igor Szemjonics a szemébe nézett, és kész volt teljesíteni bármely kívánságát, de a kívánságok eltűntek. Kivéve egyet: elmenekülni onnan.
– Nem akarok vele lenni többet! – mondta keserűen a lány az öregasszonynak, amikor az feltűnt a bejárati ajtóban.
– Szóval, kedvesem, most már te magad se tudod, hogy mit akarsz – mormogta az öregasszony. – De most menj, menj haza, és gondolkozz azon, hogy mit akarsz, és mit nem akarsz, mi tetszik és mi az, ami nem. Mi a tiéd, és mi az, ami „idegen”, „bebeszélt”. Ami a „tiéd”, azt tartsd meg magadnak, de ami felesleges, azt söpörd ki az életedből! – ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára és egy jókora söprűt nyomott a lány kezébe, majd a bejárati ajtó felé tessékelte. És mindent söpörj fel, és ezekkel a szavakkal a nagymama átadta neki a seprűt, és tolta a kijáratba.
– De akkor min fogsz te repülni, nagymama? – a lány folytatni akarta a beszélgetést, de időben megálljt parancsolt a szavainak.
Először is egy hajítással kidobta a seprűt, aztán a régi dolgait, amelyek évek óta csak ott porosodtak a szekrényében, majd a kávézóasztalt, ami legalább olyan borzasztóan kényelmetlen volt, mint amilyen otrombán nézett ki. A lány mindentől megszabadult, ami „valaha is hasznos lehet”, de soha sem volt rájuk szüksége, egyszer sem használta őket. Kukába kerültek a „világmegváltó” tippeket tartalmazó magazinok, melyek a „helyes” élet megszervezésével foglalkoztak, de követték őket a borzasztó függönyök, amelyek már hosszú ideje bosszantották ugyan, de tökéletesek voltak a feng shui szerint kialakított konyhájához. Megtisztította a poros ablakokat, amelyeken már alig jött át a fény. Kidobott rengeteg felesleges, haszontalan kacatot, melyek csak a helyet foglalták a polcokon, a dobozokban, a fiókokban, vagy csak a sarkokba letéve, esetleg az asztalon hánykódva.
Összesöpörte a szemetet a padlón, ahol megtalálta egyik korábbi akvarell festményét.
Miután letörölgette róla a port, szomorúan megállapította, hogy mennyi ideje már, hogy nem ragadott ecsetet a kezébe.
A festékeket és az ecseteket szinte azonnal megtalálta, hiszen azok egy régi szúette szekrény ajtajának belsején voltak elhelyezve. Régóta elfelejtett élvezettel mártotta az ecsetet a festékbe.
Abban a pillanatban megszólalt a csengő.
Egy jóképű fiatalember állt az ajtóban, kezében, az öregasszony seprűjével.
– Elnézést, kisasszony, ez nem az Ön seprűje véletlenül?
