Rendben van az, ha nem vagy rendben

azaz kiút a kiégés (burnout) szindrómából.

Fotó: unsplash.com

Bizonyára mindenkivel előfordult az, hogy kissé belefásult a mindennapokba. Nehezebben vesszük rá magunkat a hétköznap során felmerülő feladatokra, legyen szó munkáról, háztartás vezetéséről, családi élet egyengetéséről. Nemcsak fizikailag érezzük kimerültnek magunkat, hanem lelkileg is. Egyfajta közömbösség uralkodik el rajtunk és egyre nagyobb kihívást jelent találni olyan tevékenységet, ami örömmel tölt el és segít kitörni a fásultságból.

Aki írásaimat rendszeresen olvassa, tudja, hogy általában személyes tapasztalataimból merítek ihletet

Ez most sem lesz másképp. A személyes tapasztalatok megosztásának egyik nagy előnye az, hogy kicsit személyesebben is meg tudjuk szólítani az olvasóközönséget, hiszen abban az esetben, ha valakinek a személyes történetét olvassuk, sokkal inkább tudunk vele azonosulni, azaz ráébredünk arra, hogy más is jár abban a cipőben, mint mi. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy a burnout vagy más néven kiégés szindróma egyáltalán nem egyedi eset és nemcsak nálam jelentkezik, hanem szinte mindenkinél felütötte már a fejét hol nagyobb, hol kisebb mértékben.

Visszatérve az én esetemhez:

Imádom a munkám és hálás vagyok a munkakörülményeimért és azért, mert megtaláltam azt a hivatást, amiben ki tudok teljesedni, ami boldoggá és kiegyensúlyozottá tesz. Azonban nem azonnal találtam rá erre az útra, nekem is megvolt a magam ’szélmalom harca’. Korábban különböző munkahelyeken kényszerítettem bele magam csöppent sem szimpatikus, humánus, mondhatni lélekromboló, de elég jövedelmező pozíciókba, viszont azontúl, hogy meg tudtam teremteni az anyagi biztonságot, szinte semmi sem motivált. Így elég hamar beköszöntött nálam a kiégés szindróma, ez az egyfajta belefásulás, lelki fáradtság, ami már odáig fajult, hogy fizikailag is állandóan fáradt voltam. Ez a fajta kábultság pedig rányomta a bélyegét a mindennapjaimra és az emberi kapcsolataimra is. Egy idő után úgy éreztem, hogy egy végtelen mókuskerékben ragadtam, amiből nincs kiszállás. Egyre nehezebben találtam célokat az életemben és a legkevésbé sem éreztem magam motiváltnak. Olyan érzés volt, mintha csapdába estem volna. A hangulatomat is egyfajta közöny hatotta át, már az sem izgatott volna, ha egyik napról a másikra elbocsátanak. Gyakorlatilag csak túléltem a napjaimat, ahelyett, hogy megéltem volna azokat. Nehezen vettem rá magam a változtatásra, de mindenképpen úgy éreztem, hogy lépnem kell a lelki épségem megőrzéséért.

Azonban annak köszönhetően, hogy mertem változtatni a helyzetemen és kiléptem a komfortzónámból, végre rám is rám mosolygott a szerencse

Több mint két éve már annak, hogy vállalkozóként élem a mindennapjaimat, komolyabb kötöttségek nélkül és egyéni munkarend szerint. Tényleg nagyon szeretem a munkámat és minden egyes nap nagyon hálás vagyok ezért az életformáért.

Korábban úgy gondoltam, hogy ha megtalálom a nekem való hivatást, akkor végleg búcsút mondhatok a kiégésnek.

Akkor viszont adja magát a kérdés: hogy lehet az, hogy, korántsem olyan gyakorisággal, mint korábban, de olykor-olykor úrrá lesz rajtam az érzés, hogy elfáradtam, pontosabban kicsit bele is fáradtam abba, amit csinálok és legszívesebben valami mást csinálnék? Vagy, hogy hirtelen nem látom az értelmét a munkámnak avagy nem tud motiválni semmi?

Képzem magam, továbbképzésekre járok, új módszereket tanulok, de mégsem éreztem azt, hogy ez elegendő erőt adna. Legutóbb ilyen jellegű ’alkotói válságba’, mindössze csak pár hete kerültem. A napjaim újra kezdtek egy végtelenített naphoz hasonlítani. Úgy éreztem magam, mint Bill Murray az Idétlen időkig c. filmben. Szegény karaktere a filmben benne ragad az időben és egy nap ismétlődik az életében, méghozzá az a nap, amikor tudósítania kell egy amerikai kisváros télbúcsúztató mormotaünnepségéről – természetesen amit teljes szívből utál.

Komolyabban most éltem át először ilyen jellegű nihilt az imádott munkám során és bevallom, az elején kicsit megijedtem. Először is úgy gondoltam, hogy nem csinálom még elég régóta ezt a munkát, amit ráadásul szeretek is, ahhoz, hogy ilyen válságba kerüljek. Azonban egyre komolyabb erőfeszítésembe került az, hogy megtartsam az órákat, motiváljam a diákokat, nyelvtanulásra, a nyelvek szeretetére ösztönözzem őket, önbizalmukat fejlesszem, egyszóval a nyelvi valamint személyiségfejlődésüket is támogassam. Úgy éreztem, hogy kezd kiürülni a tankom és most nekem is jól jönne egy kis ösztönzés. Az állandó fáradtság, motiválatlanság érzése azonban rendületlenül eluralkodott rajtam és kezdett komolyan aggasztani a dolog. Erősen perfekcionista, azaz tökéletességre törekvő személyiség vagyok és a tökéletes, hatékony, ambiciózus, fiatal vállalkozó elképzelésembe egyáltalán nem passzolt egy állandóan kimerült, motiváció híján lévő, leginkább ’átaludná az egész napot’ attitűdű illető.

Alkotói válságom közepette aztán adódott pár nap, ami tényleg a pihenésről, feltöltődésről szólt. Itt hozzá kell tenni azt is, hogy környezetváltozás is történt, hiszen hazautaztam pár napra családlátogatóba. Ez a pár nap pihenés rádöbbentett arra, hogy mennyire fontos a töltekezés. Hiszen, ahogy írtam is, az ’akkumulátorom’ teljesen lemerült.

Ezen a ponton pedig teljes hátraarcot vettek a gondolataim és a fókusz már azon volt, hogy hogyan is tudnék töltekezni, minél hatékonyabb módon kihasználni a rendelkezésre álló pihenőidőt.

Gondoljunk csak bele: a telefonunkat is felrakjuk tölteni, mert lemerült és azért is állítjuk le az autót és vesszük le a gyújtást, miután leparkoltunk, hogy ne merüljön le az akksi, ha másnap reggel munkába indulnánk. Miért működne ez másként a saját szervezetünkkel, lelkivilágunkkal?

Lehet, hogy elsőre szokatlanul hangzik, de elfáradhatunk lelkileg, amit nem lehet egy nagy alvással kipihenni. A burnout vagy kiégés szindróma egyfajta lelki fáradtság, amit igenis komolyan kell venni, mielőtt egyre mélyebben ver gyökeret a lelkünkben és komoly akadályokat képez a mindennapjainkban.

Mielőtt azonban pánikba esnénk, igenis van kiút a lelki kimerültségből, fáradtságból. Véleményem szerint az első és legfontosabb lépés a ’robot üzemmód’ megszüntetéséhez a helyzet elfogadása és az önvádló magatartás megszüntetése. Ugyanis annak a felismerése és elfogadása, hogy egy olyan hivatásban is elfáradhatunk vagy elveszthetjük a motiváltságunkat, amit alapvetően nagyon szeretünk, nagyban hozzásegíthet ahhoz, hogy ne kössünk ki abban a lelkiállapotban, amikor önmagunkat marcangoljuk és magunkban keressük a hibát, hogy végül meggyőzzük magunkat arról, hogy nem vagyunk jó helyen az életben. Az önvád és a bűntudat nem fog előre vinni abban, hogy újra rátalálj a céljaidra vagy hogy újra előcsalogasd a motivációd. Inkább az önsajnálatba fog átcsapni, amibe teljesen belesüppedni megint csak nem kifizetődő.

Az elfogadás pedig azt jelenti, hogy bűntudat érzete nélkül el tudom fogadni azt, hogy nem baj az, ha most van egy olyan időszak az életemben, amikor nem vagyok teljesen rendben. Nem baj, ha most nem találom a helyem. Nem baj az, ha pihenek és időt szánok a feltöltődésre és nem hajtok ezerrel. Nem baj, ha most csak ötven százalékos a teljesítményem a megszokott száz helyett. Szükségem van erre az időre, a pihenésre, azaz megfelelő énidőre. És itt most nem arra gondolok, hogy leheveredek a kanapéra szundítani egyet. Habár az is fontos, de a lelki fáradtság kipihenéséhez, új célok felállításához, a motiváció megtalálásához komoly önreflexióra, azaz önvizsgálatra van szükség, valamint időre. A legfontosabb mindig Te legyél saját magad számára. Érezni fogod azt, hogy mikor van szükség lelassulásra és ne vedd félvállról a jelzéseket, mielőtt a szervezeted drasztikusabb módon, például egy komoly betegség formájában fejezi ki nemtetszését.

Korábban sokszor tapasztaltam azt, hogy nem éri meg pihenni, sőt nem lehet pihenni. Nincs megállás, mert a felgyorsult világunkban ha lépést akarunk tartani a tempóval, akkor nekünk is hajtanunk kell és ezer fokon égni. Fontos nagyon a törekvő alkat és az, hogy küzdjünk az álmainkért és a céljainkért, de ne hagyjuk figyelmen kívül testünk-lelkünk jelzéseit. Márpedig szervezetünk és lelkünk mindig jelez. A kiégés tipikus következménye annak, hogy lelkünk elfáradt és pihenésre, feltöltődésre van szüksége.

Következésképp a kérdés:

hogyan tehetünk azért, hogy ne csak fizikailag, hanem lelkileg is töltődjünk? Újra motiváltak legyünk, megtaláljuk azt a lendületet, ami segít abban, hogy tovább haladjunk az úton? Nos, ehhez a következő cikkemben adok tippeket, illetve önállóan vagy párban elvégezhető coaching gyakorlatokat mutatok majd be.

Addig is azonban próbáld meg elfogadni azt, hogy rendben van, ha olykor-olykor nem vagy rendben. A lényeg az, ahogy egy nehezebb időszak esetén is, hogy tudd ez is csak átmeneti és kis segítséggel, jó célkitűzésekkel, megfelelően ’teletankolt kocsival’ újra nekivághatsz az útnak.

Lőrinczy Anita Barbara
Life és Nyelvi Coach

További írásaimat a témában blogomon https://anitavilaga.wordpress.com/blog/ olvashatod. Csatlakozz Facebook oldalamhoz is!


Népszerűsíteni akarom a honlapomat, ezért élek a lehetőséggel és új cikket publikálok itt!

Hozzászólások, vélemények: