A hatvanas években még egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy minden háztartásban van televízió, sőt, sok helyen kiváltságnak számított a tévé, mégis mindenki tisztában volt vele, mi volt a tegnap esti híradóban, vagy hogy mi is az a TV-maci.
Ennek oka az volt, hogy ekkoriban az emberek átjártak szomszédolni, és együtt nézték a tévét ott, ahol volt. Az emberi kapcsolatok szorosabbak voltak, a legtöbben beszélgettek, barátkoztak, kíváncsiak voltak a körülöttük élőkre. Ha valami elfogyott otthon, az volt az első teendő, hogy az ember átment a szomszédhoz, hátha ki tudja segíteni a következő bevásárlásig. És a szomszéd, ha tudott, segített.
Ezeknek a szoros kapcsolatoknak köszönhetően nagyon gyorsan híre ment annak, ha valaki a közelben televíziót vásárolt
Akkora esemény volt ez akkoriban, hogy már a TV beállítását, beüzemelését is sokan izgulták végig, és segítettek is, ha szükség volt rá. A házigazdák szinte kötelességüknek tekintették, hogy megosszák az élményt azokkal a szomszédokkal és barátokkal, akiknek még nem állt rendelkezésükre TV.
Volt, amikor akár húsz ember is összezsúfolódott egy lakásban. Némi rágcsálnivaló mellett széket sem ártott magával vinnie a vendégeknek, hiszen ilyen össznépi tévénézések alkalmával általában nem volt elég ülőhely. Abból pedig nem volt vita, melyik csatornát nézzék, hiszen a kezdetekben csak egy volt.
A TV hőskorában még nem volt divat a szó nélküli tévénézés, az emberek ott helyben megvitatták egymással a látottakat és hallottakat. És persze a technikai vívmányok több fontos kérdést is felvetettek egyeseknél: Hogyan mozog a tévémaci? Hogy fordulhat elő, hogy ők látják a bemondót, de az nem látja őket? Ma már megmosolyogtatóak ezek a kérdések, de ne feledjük, a hatvanas évekről van szó!
Manapság, mikor magas kerítéseket építünk a házunk köré, bezárkózunk, vagy a telefonunkba révedünk, szinte elképzelhetetlen egy ilyen közösségi tévénézés, pedig megvolt a maga bája…
