58 éves vagyok és azt érzem, hogy még csak most kezdődik el igazán az életem, de a gyerekeim nem értik meg ezt. Néhány éve meghalt a férjem, egyedül maradtam a nagy házunkban.
Már nem tudtam tovább ott élni, ezért eladtam a házat és az autónkat is, a kapott pénzt pedig elosztottam, felét a fiamnak adtam, felét pedig a lányomnak. Egy olyan időszak következett ezután az életemben amikor azt éreztem, hogy szükségem van egy nagy változásra, ezért úgy döntöttem, hogy néhány hónapot külföldön töltök. Megvettem a jegyet és elutaztam, Portugáliába egy kávézóban dolgoztam.
Gyűjtöttem egy kis pénzt, majd néhány hónapig Olaszországban éltem, utána pedig Magyarországra, majd végül Németországba költöztem. Mindez idő alatt dolgoztam. Voltam mosogató, felszolgáló, majd asszisztens egy cégnél. Úgy éreztem, hogy szükségem van erre a változásra. Nyelveket tanultam, elfoglaltam magam. Amikor visszatértem a szülővárosomba, a fiamnak már volt egy lánya, a lányom pedig terhes volt.
Egy napon a gyermekeim azt mondták nekem, hogy megnézetnének egy pszichiáterrel azért, hogy lássák minden rendben van e velem, mert ez a változás az életemben szerintük abnormális.
– Mi az abnormális? kérdeztem én
– Az, hogy ilyen aktív életet élsz, válaszolták a gyermekeim.
Egy nő a te korodban az unokáival kellene töltse az idejét, főznie kellene és a gyerekeit kéne segítse, de te csak magadra gondolsz, utazgatsz a világban, kávézóban dolgozol, mint egy kamasz.
Annyira rosszul éreztem magam amikor ezeket a szavakat hallottam tőlük, hiszen ők azok akiket a legjobban szeretek, nekik adtam a vagyonunkat. Ők kellene a legjobban támogassanak.
