Külföldön élünk már hosszú ideje, a szüleink többször meglátogattak minket, de most volt először, hogy anyósom több időt töltött nálunk.
Mivel ritkán látjuk egymást, úgy döntött, hogy nálunk marad 6 hétig.
Ez olcsóbb, mint évente többször eljönni hozzánk. Eleinte még tetszett is az ötlet. A lakásunk nem túl nagy, ezért elég sokat voltunk együtt. A férjem és én is dolgozunk, mikor hazaértünk a munkából, mindig meleg vacsora várt minket. Az első napokban ez jó is volt, de idővel anyósom mindenbe beleszólt.
Ha volt egy kis időm, hamarabb hazaértem a munkából, gondolta, kitakaríthatjuk együtt a lakást. Más mosóport vett, mert ő olyat használ otthon. Az olívaolajat lecserélte napraforgóolajra, mert az olcsóbb. Lassan elkezdte megváltoztatni a megszokott dolgainkat.
Mikor hétvégén főzni akartam, mindig azt mondta, hogy pihenjek csak, majd ő megcsinálja. Ilyenkor azt is elmondta, hogy a fia jobban szereti úgy a húslevest, vagy az almás rétest ahogy ő csinálja. Idővel már semmi nem volt jó, amit csináltam. Ha későn értem haza, számon kért, hol voltam. Mondtam, hogy munka után elmentem edzeni, mire ő csak nevetett, hogy az én koromban, már nem ez a fontos.
Mikor bevásároltam, az volt a baj, hogy sokat költök, nem kell mindenből a legdrágábbat venni. Nem mintha az ő pénzét költöttük volna. Az unoka hiánya pedig napi téma volt.
„33 éves vagy, nem gondolod, hogy ideje lenne végre megajándékozni a férjedet egy gyerekkel? Mi se élünk örökké, szeretnénk még az unokáinkkal lenni.”
Nem volt konfliktusunk, de ezt nem tudnám hosszútávon elviselni. Szeretjük anyósomat, de jobb ha ő is és mi is éljük a saját életünket. A sok segítsége miatt hálásak voltunk, de egy idő után már ez is teher volt.
