Az 5 leggyakoribb ok, amiért az anyukáknak bűntudata van

Anyaság – bűntudat nélkül!

Fotó: unsplash.com

Az anyaság átvirrasztott éjszakákat, fáradtságot, lemondást is jelent. A legtöbb édesanya azonban mégsem ettől érzi rosszul magát, sokkal inkább a bűntudattól, az önhibáztatástól! Pszichológusként egyre gyakrabban találkozom az anyai bűntudat jelenségével, ami azon túl, hogy pusztítja a nők önértékelését, önbizalmát és kompetencia érzését, az esetek többségében alaptalan, vagy tévedésen alapul! A leggyakrabban az alábbi öt mondat hangzik el, mikor az édesanyák őszintén beszélnek érzéseikről:

“Nem eszik eleget/egészségesen a gyermekem!”

Bizony-bizony a gyermekek egy jó része keveset eszik, válogat és jellemző módon, ha lehet, az egészségtelen ételeket választja előszeretettel! A táplálás, az étel szorosan kapcsolódik olyan mélyebb pszichológiai tartalmakhoz, mint a szeretet, a gondoskodás, így ha egy gyermek rossz evő az természetesen érzékenyen érinti az édesanyát. A bűntudat és ebből adódó szorongás feszültség azonban garantáltan ront a helyzeten, sőt egy idő után már fenntartó ok is lehet! Miért is? Enni – jól enni – nyugodt, békés, biztonságos közegben lehet. Ha a felnőttben szorongás, feszültség van étkezés közben, akkor a gyermekek ezt ösztönösen megérzik, átveszik. Fontos a megfelelő mennyiségű és minőségű étel egy gyermek fejlődésében, de ezen a téren is jelentős különbség van a gyermekek szükségleteiben, igényeiben. Ne hasonlítsuk a saját gyermekünket máséhoz („bezzeg a Pistike megeszi a paradicsomot is”) inkább figyeljünk az ő igényeire! A bűntudat helyett hatékonyabb megoldási lehetőségeink is vannak, ha valóban gond van a gyerkőc táplálkozásával. A jó hír az, hogy ezen a téren is elég az „elég jó” megoldás, ami fokozatosan, türelemmel és egy kis kreativitással elérhető. (A gyermekkori táplálkozás lelki vonatkozásairól és a gyakorlati „trükkökről” egy későbbi írásomban részletesen írok majd.)

“Nem játszom vele eleget!”

A gyermekek érzelmi-, és személyiségfejlődésében kiemelten fontos szerepet kap a játék és a mese. Megéri időt és energiát fordítani a közös játékra, meseolvasásra, de a rászánt idő nem elég. Akkor lesz hiteles és értékes az így együtt töltött idő, ha valóban jelen tudunk lenni, ha a gyermekünkre figyelünk, ha valóban belemerülünk a közös tevékenységbe… és ennek bizony van határa! Fizikai (és érzelmi) képtelenség folyamatosan rendelkezésre állnunk, ha pedig csak úgy csinálunk „mintha”, az soha nem lesz „olyan”. Személyiség és állapotfüggő, ki, mennyi időt tud valóban jelen lenni gyermeke számára a közös játék során. Bármennyi is ez az idő, sokkal jobb, ha örömteli együttlétként éljük meg, mintha végig az jár az eszünkbe, mennyit kell még kibírni. Bár a mese és a játék valóban fontos, van olyan szülő, akinek ez csak „erőlködve” sikerül.  Ez esetben más módot is találhatunk arra, hogy minőségi időt  töltsünk együtt, legyen az kirándulás, vagy közös főzés. Talán azon sem árt elgondolkodni, hogy egy gyermeknek egyedül is meg kell tanulnia játszani és erre csak akkor van lehetősége, ha hagyjuk néha „unatkozni”. Ha valaki folyamatosan a gyermekkel foglalkozik (vagy ha nem, akkor bekapcsolják a tv-t), akkor nehezen tud kialakulni az önálló fantáziavilág, az önálló játék. Miért is fontos ez? Például a gyermek, a vele történt eseményeket a játék során ismétli meg, dolgozza fel!

“A pihenésre szánt időt hasznosabban is tölthetném!”

Hát igen, egy gyermekes családban mindig van mit tenni és mire mindennel végeztünk, kezdődik minden újra az elejéről. Ez a helyzet azonban akkor is fennáll, ha szánunk időt pihenésre, feltöltődésre és akkor is, ha nem! Manapság elterjedt az „énidő” fogalma, amit sokan önzésként értelmeznek. Én pont ezért jobban szeretem a töltekezés szót használni! A pihenésre, töltekezésre ugyanis nem csak az édesanyának van szüksége, hisz ha anya fáradt/kimerült/az összeomlás szélén van, az az egész családra hatással van! A bűntudat tehát indokolatlan, hisz ha belegondolunk, egy mosolygós, többnyire kiegyensúlyozott anya mellett felnőni mégiscsak jobb, mint egy frusztrált „házi rabszolga” mellett! A bűntudat azonban nem csupán felesleges, de sajnos meg is akadályozza a töltekezést! Ilyen esetben szemléletváltásra van szükség, annak megértésére, hogy szeretet adni, gondoskodni csak akkor tudunk jól, ha mi magunk egyensúlyban vagyunk.

“Miattam lett ilyen!”

Ekcéma, diszlexia, vagy csak visszahúzódóbb a gyermek, esetleg hisztis? Biztosan én vagyok az oka!” Ha nem stresszeltem volna a 9 hónap alatt…”, „Ha többet vittem volna a játszótérre…”, „Ha több zöldséget enne…”. Tagadhatatlan tény, hogy a szülők viselkedése, érzelemvilága, viszonyulása és mintája erősen befolyásolja egy gyermek fejlődését, későbbi viselkedését.  Sok édesanya azonban hajlamos túlbecsülni és kizárólagossá tenni a felelősségét olyan esetben is, amikor semmilyen tényszerű alapja nincs erre. Természetesen nehéz elfogadnunk, ha a gyermekünk problémáin nem tudunk segíteni, ha tehetetlenek vagyunk, de a tehetetlenség akkor is tény marad, ha indokolatlan bűntudattal fejeljük meg. Értelmes lehet végiggondolni egyes esetekben, hogy vajon a mi, szülői viselkedésünk mennyire megfelelő és azt is, hogy kell-e, tudunk-e változtatni. Kereshetjük a megoldás lehetőségeit, vagy segítő szakemberekkel is együttműködhetünk. Ezeket a racionális lépéseket azonban jellemzően inkább gátolja, mint segíti a bűnösség érzése.

“Hogyan gondolhatok/érezhetek ilyet?!”

„Csak 10 percig lenne csendben!”, „Olyan jó lenne egy éjszakát végigaludni!”, „Miért pont az én gyerekemmel történik ilyen?”, „Most már igazán felkelhetne a férjem is néha!”, „Hagyjon már békén mindenki!”. Hosszasan sorolhatnám azokat a gondolatokat és érzéseket, melyeket talán minden édesanya átélt már, de míg egyesek számára ezek a gondolatok normális és elfogadható következményei a fáradtságnak, kimerültségnek, mások számára a rossz anyaságuk bizonyítéka. Ha a kétségek (Lehet, hogy nem szeretem eléggé a gyermekem?) és a bűntudat veszi az uralmat, akkor a természetes állapotokból valóban krízisek lehetnek. Ráadásul egy öngerjesztő folyamat is beindul ezáltal, mert innentől jelentéktelen mozzanatokban, és minden fáradt gondolatban saját rossz anyaságának, alkalmatlanságának bizonyítékát látja a bűntudatos anya. Az igazság azonban az, hogy a legtöbb anya (szerintem mindenki) élt át nehéz pillanatokat az első néhány hónapban, évben (később is, csak akkor már kevésbé lepődünk meg rajta). Ha semmilyen egyéb tényezőt nem veszünk figyelembe,csak önmagában a tartósan fennálló alváshiányt, kialvatlanságot már az is okozhat érzelmi labilitást, türelmetlenséget. Fontos lenne több türelemmel és megértéssel viszonyulnunk önmagunkhoz anyaként is és persze kérni, hagyni és elfogadni, hogy mások is gondoskodjanak rólunk, segítsenek nekünk, amikor szükséges!

Kovács Szilvia, tanácsadó szakpszichológus

További írásaimat az anyaságról, gyermeknevelésről az elegjoanya.hu weboldalon olvashatod. Csatlakozz Facebook oldalunkhoz is!


Népszerűsíteni akarom a honlapomat, ezért élek a lehetőséggel és új cikket publikálok itt!