Most életem legfájdalmasabb estéjéről fogok mesélni, sok mindent megértettem, de nagyon fájdalmas volt.
Egy átlagos délután volt, a legkisebb lányunkkal, Annával az ölemben ültem, ekkor hazajött Kriszta, a legnagyobb lányunk az iskolából. Kicsit később a mama elhozta a másik két lányunkat az oviból. Egyedül voltam a négy gyerekkel, számtalan dolgom volt. A mosógép ment, ki kellett teregetni, közben vacsorát kellett készítenem, a lakásban hatalmas volt a rendetlenség és ők négyen csak üvöltöztek.
A konyhában voltunk, néhány percig elviseltem a zajt, de utána rájuk kiabáltam, fejezzétek be a vitatkozást, tűnjetek el a konyhából, irány mindenki a szobájába!
Befejeztem a vacsorakészítést, közben hazajött a férjem. Megnyugtatta a kedélyeket, ehhez neki különös érzéke van, ha otthon van, mindig békésebb a hangulat. Barbara szemében azonban egész este szomorúságot láttam. Este bementem a szobájába és megkérdeztem, mi a baj.
– Akarsz beszélgetni kincsem?
– Igen anya…
– Mesélj, mi bánt, látom rajtad, hogy nagyon szomorú vagy.
– Anya tudod, nagyon szeretlek, de a konyhában nem volt igazad.
– Kizavartál minket a konyhából, hogy ne veszekedjünk. Meg se kérdezted, min veszekszünk! Csak megkértem őket, hogy segítsünk anyának vacsorát készíteni és takarítani, ők pedig a feladatokat osztották ki egymás között. Te kiabáltál rájuk és én megharagudtam rád. Nem volt igazad.
Ő csak mesélt és mesélt, azt gondoltam, hogy jó a kapcsolatunk, de most olyan dolgokat mondott, amikre eddig nem is gondoltam.
A lányom elmesélte, mi zavarja, úgy tűnik az évek alatt sok dolog összegyűlt, ami nyomta a lelkét, de én, mint anya ezt nem vettem észre.
Arról mesélt, mikor 7 éves lehetett, állatokat készített nekem papírból, de én veszekedtem vele, a rendetlenség miatt. Mindenhol papírok hevertek a földön és ragasztó. Az ajándékát a párna alá tette és sírva aludt el, mert csak a rend miatt vitatkoztam, arra nem figyeltem, mit csinált.
Arról mesélt, hogy mikor megszületett Kata, ő is kicsi akart lenni, mert úgy érezte vele már nem foglalkozunk. Mindig csak a kicsit ölelgetjük, vele senki nem törődik.
Azt is elmesélte, hogy az iskolában az egyik diákkal nagyon rossz a helyzet, valamiért haragszik rá, már rég el akarta mondani, de nem tudta, mert én akkor is csak a jegyei miatt vitatkoztam vele. Meg se hallgattam.
Elmondta, hogy jó anyának tart, de nagyon hirtelen vagyok. Ha elkezdek kiabálni, ő egyszerűen meg se tud szólalni. Esténként azon szokott gondolkodni, hogy milyen jó lenne, ha mindig boldog lennék és nem vitatkoznék.
Ő csak mondta, én hallgattam és közben potyogtak a könnyeim.
– Anya, haragszol rám, hogy elmondtam? Nem akartalak megbántani. Már rég el akartam mondani, de féltem, hogy megharagszol.
– Nem haragszom kicsim, csak nagyon fáj, hogy ilyen hamar elfelejtettem, milyen gyermeknek lenni.
Már elfelejtettem, milyen sokat sírtam a szobámban gyerekkoromban, mert a szüleim folyton dolgoztak, alig volt idejük rám. A plüsskutyámnak meséltem el mindent és sírtam esténként.
Megígértem, hogy másként fogok viselkedni a családdal!
Hogyan tudjuk mi szülők elfelejteni, milyen volt gyereknek lenni? Hogyan leszünk olyan fáradtak, feszültek, dühösek, hirtelenek, kiabálósak, hisztisek? Megbántjuk a gyermekeinket, mert már elfelejtettük, mennyire fájt, amikor minket megbántottak a szüleink. Már értem, hogy ami nekünk felnőtteknek talán nem fontos, az a gyerekeknek fontos lehet.
Életem legfájdalmasabb, de mégis leghasznosabb estéje volt, mert a gyermekem felhívta rá a figyelmem, mit teszek rosszul. Soha nem akartam elkövetni a szüleim hibáját és úgy tűnik én még rajtuk is túltettem.
Mikor valamiért haragszom rájuk, először megpróbálok megnyugodni és csak utána szólok rájuk. Nem kiabálok, nem zavarom őket a szobájukba. Ha valami rossza tesznek, megkapják érte a büntetést, de nem üvöltve adom a tudtukra, hogy mi bajom. Kedvesen, nyugodtan, emberhez méltóan beszélek velük, mert gyerekek, de nem buták. Nem akarom, hogy ők is azt mondják, amit évekkel ezelőtt én: Nem leszek olyan, mint a szüleim.
