Édesanyám egyik pillanatról a másikra hagyott itt minket. 76 éves, erős asszony volt. Vasárnap még nála ebédeltünk. Ebben a korban még képes volt házi húslevest főzni.
A hétvégi ebéd nála rituálé volt, nem tűnt erőtlennek, nem tűnt fáradtnak, örült neki, hogy meglátogatja a családja. Boldog volt és mosolygott, ebéd után még a gyerekekkel is játszott.
Mielőtt elmentünk tőle, még megpuszilt és azt mondta, gyermekem, tudod, hogy mindennél jobban szeretlek.
Következő reggel éppen munkába indultam, amikor megcsörrent a telefonom, édesapám volt az, halkan csak annyit mondott, édesanyád ma reggel nem ébredt fel.
Szóhoz sem jutottam, tegnap még semmi baja nem volt, hogy lehetséges ez? Pár nap múlva ott álltunk a sírja mellett, fel sem fogtam az egészet. Csak úgy kavarogtak a gondolatok a fejemben. A könnyeim potyogtak és közben az járt a fejemben, hányszor mondtuk le a hétvégi ebédeket, mert éppen nem értünk rá. Hányszor hívott, de nekem nem volt időm végighallgatni őt, mert siettem, dolgoztam, főztem, bevásároltam, a gyerekekkel voltam.
A könnyeim csak potyogtak és nem tudtam másra gondolni, csak arra, milyen sok percet szalasztottam el, amikor együtt lehettünk volna, amikor a hangját hallhattam volna. Amíg élt, azt hittem ez örökre így lesz. Soha nem éreztem azt, hogy talán most beszélek vele utoljára. Most azonban tudom, hogy minden kihagyott ebéd egy vissza nem térő alkalom, amikor az én drága édesanyámmal lehettünk volna.
Soha nem hittem, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor meglátogatnám, de már nem lesz kit. Olyan erős volt és jóltartotta magát, hogy mehetett el? Már nem lehetünk vele, de egy dolgot még tehetek, édesapámmal törődhetek. Számomra nem marad más, csak a kínzó fájdalom, az elszalasztott pillanatok miatt és egy esély, hogy édesapámmal ne kövessem el ezt a hibát.
