Mostanában ételkiszállítással szoktam „főzni” magamnak. Általában fiatal srácok jönnek, de legutóbb, nem kis meglepetésemre egy negyven körüli nő hozta ki a megrendelt ételt. „Nem nehéz ez Önnek?” – kérdeztem tőle. „Nem! –mondja nevetve – Sokkal könnyebb, mint igazságügyi szakértőnek lenni. Igazából őrnagyi rangban voltam a rendőrségnél, de most már nyugdíjas vagyok.”
Természetesen nem tudtam olyan könnyen útjára engedni. Beszélgetésbe kezdtem vele. Ő is örült, hogy este beszélgethet valakivel, már csak azért is, mert átfagyott és fáradt volt.
Két felsőfokú képzést is elvégzett, az orvosit és a jogit. Húsz éves tapasztalattal a háta mögött hagyta ott a rendőrséget. A munkája pedig tele volt kihívásokkal: rablások, lopások, gyilkosságok. Olyan is volt, hogy négy kerületben ténykedett egyszerre. Amint lehetősége adódott a nyugdíjba vonulásra, azonnal kilépett a szervtől. „Hihetetlenül nehéz volt az a munka! És mivel két gyermekünk van, akik között mindössze egy évnyi korkülönbség van, nekem kell foglalkoznom velük.”
Futárként többet keres, mintha a rendőrségen dolgozna. Természetesen belevaló nő és nyilván edzett is, ugyanakkor éles gesztusai és érdeklődő megjelenése lehengerlő. Talán nem meglepő, hogy szambázik és kiváló lövész is. De most már csak ételkihordással foglalkozik: „Sajnálom, de elfogyott az az étel, amit Ön rendelt, de tettünk be helyette mást és kárpótlásként desszertet is. Remélem így is megfelel majd Önnek!” „Semmi baj, őrnagy!
Mindig is csodáltam a nők azon képességét, hogy milyen könnyedén tudnak felhagyni valamivel és újra kezdeni mindent, ha ezt a körülmények megkövetelik. Végül is ő ott őrnagy volt, lehetett volna ezredes is, talán egy nagy, kényelmes irodája lehetett volna. És talán még magasabb rangot is elérhetett volna, mégsem folytatta, de miért nem? De talán arról van itt szó, hogy mindezek a rangok, a kitüntetések és az iroda nagyon fontosak egy férfi számára, ők évekig dolgoznak, hogy ezeket elérjék, miközben egyre kövérebbek lesznek és közelebb kerülnek az infarktushoz is. Egy átlagos nő számára azonban ezek gyakorlatilag semmit sem érnek. Gyermeket szeretne, vagy csak millió egyéb gondja van. Tehát így eshet meg az, hogy a rendőrség őrnagya ételfutárnak áll, és a háta mögött egy hatalmas zsákkal járja a várost. És közben semmit sem sajnál.
A nők nagyon rugalmasak pszichésen és igencsak kiismerhetetlen gondolkodású teremtmények. És ez az ő hatalmas erényük. Azt hiszem, ez az, amiért a nők sokkal hosszabb ideig élnek, mint a férfiak. Könnyebben képesek alkalmazkodni minden körülményhez. A férfiak konzervatívak, sokszor unalmasak, fontos, hogy saját megszokott környezetében mozogjon, egy lépés az ismeretlenbe már hatalmas stressz nekik.
A hírhedt 90-es években sok családi tragédiának voltam tanúja. Amikor a férfiak elvesztették a munkájukat. De valahogy meg kell élni. A férj a kanapén feküdt, és szenvedett: „Íme, egy felsőoktatást elvégzett egyén! És itt állok munka nélkül!” Eközben a felesége, szintén felsőoktatást végzett egyén létére, megragadta a hatalmas zsákokat és irány Törökországba csencselni. Igen, seftelő „turista” lett belőle. Abból, aki tegnap a kémiai laboratóriumban ült, vagy a disszertációját írta, az ma már az idősebb generációval együtt piacozott. Egy ilyen fényes jövőről álmodott? Nem, biztosan nem. De meg kellett keresni a betevő falatra valót. És a nő gyorsan átrendezte az egész életét. Egy teljesen más kémiába kezdett. Ahol az új valóság lombikjaiban saját „aranyát” dolgozta fel.
Itt van egy valódi történet egy párról, akiket személyesen is ismerek. Roman és Julia geofizikusok voltak. A 90-es években elvesztették a munkájukat, mint oly sokan mások. Roman megpróbált üzleti tevékenységet folytatni, a piacon volt egy sátra, de szinte azonnal csődbe is ment, sőt fekélyt kapott. Ezek után szörnyen depressziós lett. Végre Julia egy nyugati vállalatnál munkát kapott, titkárnőként dolgozott, mert jól beszélt angolul. Igen, a tudományok doktora titkárnőként dolgozott. De ez egyáltalán nem törte meg. Amikor arról van szó, hogy meg kell élni valahogy, etetni a családot, nincs helye a büszkeségnek. Három év múlva már megnyitotta saját kis cégét, könnyen integrálódott az új valóságba. A férj azonban szörnyen szenvedett, és valamivel ős is szeretett volna foglalkozni. Ekkor Julia azt mondta neki: „Tudod mit? Légy te a háziasszony! És én fogok pénzt keresni. És Roman könnyen beleegyezett.
De ez esetben legalább ott volt egy férj, volt saját házuk, ami azért adott valamennyi biztonságérzetet. Mert hát hány és hány történet van, amikor a felek kapcsolata válással ér véget, és a nő hirtelen ott áll semmivel a kezében. Szó szerint az utcára kerül. Az ilyen helyzetekben a férfiak gyakran nagyon könyörtelenek.
Az egyik jó barátnőm egy fiatalemberrel élt együtt, tökéletes harmóniában, de nem kötöttek házasságot, azt mindössze üres formaságnak gondolták. A férfi komoly pénzt keresett, Léna viszont még az egyetemet se fejezte be, a fiatalember viszont mindig azt ígérgette, hogy örökké gondoskodni fog róla. „- Itt van, az én hercegem!” – gondolta a lány. Aztán szült egy gyermeket. És akkor ez a herceg új barátnőt talált magának, és őt a kislánnyal szó szerint szélnek eresztette. Amit tartásdíjként fizetett az nevetséges összeg volt. Léna ott állt egy idegen városban, fedél nélkül, egy három éves gyermekkel az oldalán. Visszatérhetett volna a szülőkhöz, de az egy kis lakás volt, amiben édesapja betegeskedett. Aztán Léna gondolt egyet: „Én azért is túlélem! Én magam nevelem fel a lányomat, hercegnő lesz belőle, ha már a hercegekkel nem volt valami nagy szerencsém.”
Pedig a kezdet nem volt egyszerű, hiszen nem is nulláról indult! Egyenesen mínuszból.
Léna pedig pincérnőként dolgozott. Mert máshova nem vették fel. Bérelt egy szobát. Útközben sminkesnek tanult. Az első három év szörnyű volt, nem aludt, és azt ette a konyhában, ami megmaradt az étterem látogatóitól. Egy pár cipőben két telet is átvészelt, de a lányának gyönyörű ruhákat vásárolt. És Léna túlélte. Gazdag támogató és hirtelen siker nélkül.
Most van egy szépségszalonja, nagyon sikeres lett. Nyilván a férfiak figyelmét is felkeltette. A lánya most Angliában tanul. Nemrég a divatszalonjába betért az a nőszemély is, aki miatt az utcára kerültek anno. Léna felismerte. A váratlan vendég a legmagasabb szintű kiszolgálást rendelte meg. Amikor az véget ért és a fizetésre került volna a sor, Léna odalépett az ügyfélhez, és azt mondta neki: „Ma minden ingyen volt, nyuszi. A férjednek szüksége van a pénzre.” És faképnél hagyta.
A nőkben mágikus a regenerálódási képesség. Amikor minden elpusztul, összeomlik, megszűnik körülöttük, mindig megtalálják a módját annak, hogy hogyan kell új életet építeni a romokon. A semmiből, vagy akár mínuszból indulva. Mindennemű nyöszörgés és nyafogás nélkül. A nyafogók mesterei csak férfiak.
A nőket gyakran hasonlítják a macskákhoz. Valójában inkább gyíkok. Eldobják a farkukat, amikor bajt éreznek. És rohanás. Majd pedig új farkat növesztenek. Nem lehet őket se megállítani, se elfogni, se elpusztítani.
U.I.: oszd meg ezt a cikket barátaiddal, ismerőseiddel is!
