A való élet abban a pillanatban kezdődik, amikor egy ember a kétségbeeséssel és a reménytelenséggel találkozik, mert rájön arra, hogy nincs más választása.
Hogy a sors már csak ilyen és ebből semmilyen tapasztalat nem vonható le. Hogy képtelen sokat változtatni a dolgon. Hogy semmit sem tud tenni szeretteivel és rokonaival, nem számít, hogyan harcol, törekszik. Hogy a szülők adtak, amit adtak, és ezen nem lehet változtatni, ezt nem lehet megjavítani vagy elfelejteni. Hogy egy másik valóságról álmodozni csak álom és nem valóság.
Hogy amikor fontos döntést kell hoznia, az ember egyedül marad. Hogy lehetetlen semmit sem érezni anélkül, hogy annak a testre gyakorolt következményei ne lennének. Hogy rajtunk kívül senki sem viszi le a szemetet, nem ápolja a lelki sebeinket és a szekrényben lévő csontvázakat is csak te tudod eltávolítani.
És hogy ez a zűrzavar ezentúl is tovább fog tartani.
A való élet akkor kezdődik, amikor egy személy találkozik a fentebb leírtakkal és képes azokat kibírni, megbirkózni velük. Nem összetörni, nem kényszerképzetek rabjává válni, nem letörni, hanem ellenállni, miközben él és érzékeny marad.
És most, ezzel a nagy érzékenységgel, magányossággal és felelősségvállalással kezdje el megtenni az egyes lépéseket előre. Személyes és esetleg teljesen népszerűtlen döntéseket hozni. Merjen a saját irányba haladni, tudva, hogy nincsenek garanciák.
Nem tudok azonban senkit, aki miután valóban átélte volna a reménytelenséget, megrázta magát, a saját lábára állt, a saját útját követte és megbánta volna.
